A 19. századi Európában és a cári Oroszországban a hatalmak felfedezték a nők kizsákmányolásában rejlő lehetőséget, ezért gyakorlatilag törvényesítették a világ „legősibb mesterségét”, aminek köszönhetően elszaporodtak az „éjjeli pillangók”.
Napóleon rendeletei folytán Franciaországban már 1804-ben bevezették a pillangók regisztrációját és rendszeres egészségügyi ellenőrzését. Párizsban ezután virágozni kezdtek a bordélyházak. Oroszországban ez 1843-ig váratott magára. Ekkor azonban nők ezrei kaptak úgynevezett „sárga jegyet„.
Ezt a dokumentumot a legősibb mesterséget űző nők kapták meg. A jegyet a 16. életévüket betöltött nők kapták útlevél helyett. Célja a hölgyek ellenőrzése volt. A nőknek innentől kezdve nagyon szigorú szabályokat kellett betartaniuk munka közben: mindent előírtak – a lakóhelytől a személyes higiéniáig.
Az éjjeli pillangóknak mindig követniük kell a számukra előírt szabályokat. Mivel a hölgyek gyakran írástudatlanok voltak, a minisztériumi rendeletet fel is olvasták nekik, vagy elmagyarázták. Néhányan egyáltalán nem tudtak írni-olvasni!
Ez nem meglepő, hiszen ritkán származtak a felsőbb társadalmi rétegekből (kb. 0,9%-uk volt csak nemes). Az ilyen területen elhelyezkedő nők általában a társadalmi ranglétra alján helyezkedtek el és legtöbbször kényszerből vállalták el ezt a munkát, mivel egyszerűen nem volt más választásuk: szegény szülők lányai, árvák, elhagyott nők, felültetett vidéki lányok vagy kalandvágyó nők voltak. Igen, ez utóbbi sem volt ritka!
A hatóságok ugyanis rettegtek az epidémiáktól. A 19. századi Moszkvában például kétezer, Szentpéterváron pedig még ennél is több „sárga jegyes” nő élt, így a betegségek villámgyorsan terjedhettek. A „pillangók” számára külön rendelési időt jelöltek ki a kórházakban, hogy ne keveredjenek a többi beteggel.
Fokozatosan elkezdték építeni a speciális rájuk szakosodott klinikákat is – kifejezetten a gyönyörök területén dolgozó nők számára. Ha a lányok egy „madame”-nál laktak, akkor nem kellett sehova menniük a vizsgálathoz – az orvos maga látogatta meg ezeket a házakat. Ott helyben bejegyezte minden női munkás egészségi állapotát. Ha kiderült, hogy egy lány valamilyen betegséggel fertőzött, köteles volt kórházba menni – ezt is rendelet szabályozta.
Bizonyos kórházakban ezek a szegény nők ingyenes orvosi ellátásban részesültek. De csak akkor, ha önként mentek oda! Ha a fertőzötteket razziák során fedezték fel (rendszeresen tartottak ilyeneket, mert sokan illegálisan űzték ezt a mesterséget), akkor az orvosok pénzt kértek a szolgáltatásaikért. Ingyenes ellátásban részesültek a munka közben véletlenül teherbe eső hölgyek is.
„A nemi szerveket a lehető leggyakrabban hideg vízzel kell mosni” – írta a rendelet. További pontosítások is szerepeltek benne. Ideális esetben minden vendég után el kellett végezni a higiénés eljárásokat. Nem volt szabad átmenni egyik vendégtől a másikhoz mosdás és ruhacsere nélkül. Menstruáció alatt a nők nem fogadhattak „vendégeket”, és heti kétszer kötelező volt számukra a fürdőház látogatása.
Érdekes módon a kozmetikumokat és a parfümök használatát a rendelet csak „a lehető legkisebb mértékben” javasolta.
Sok lánynak volt „tartója”. Ők fizették a lakbért, vásároltak ruhát. Élelmet adtak a lányoknak és ők gondoskodtak a biztonságukról. A 19. századi rendeletek gyakorlatilag rabszolgasorba taszították a lányokat.
Kimondták ugyanis, hogy a lányoknak feltétel nélkül engedelmeskedniük kell a tartójuknak. Igaz, volt egy kitétel – a tisztaság követelménye. De az írástudatlanok erről úgysem tudtak, ha csak nem olvasta fel nekik a tartójuk.
A cikk még nem ért véget, folytatáshoz kattints a következő oldalra!
