Ami ezután történt, természetesnek tűnt, bár most már inkább voltak idegenek, mint családtagok. Szorosan átölelték egymást, és egymás karjaiban sírtak.
„Nem tudom elhinni! Már évek teltek el!” Mondta Elizabeth, amikor szétváltak, és letörölte a könnyeit. „Hogy találtad meg végül ezt a helyet?”
Ellen először habozott. „Be kell vallanom, hogy féltem. Az örökbefogadó szüleim mindent megőriztek, amit az árvaházból hoztam magammal, beleértve azt a cédulát is, amit adtál nekem. Az új anyám mesélt nekem arról, hogy vannak testvéreim, de amikor tizennyolc éves lettem, úgy döntöttem, nem akarok a múlton rágódni. Nem akartalak keresni téged. Sajnálom.”
„Nem, ezt megértem” – mondta Elizabeth, hiszen neki is új családja volt, és a múltra való emlékezés gyakran túlságosan fájdalmas volt.
„De néhány hónappal ezelőtt átnéztem a régi dolgaimat, és megtaláltam azt a papírdarabot. Érintetlen volt. Mintha valami azt mondta volna, hogy jöjjek. A pontos címet és a dátumot is ráírtad, de nem számítottam rá, hogy itt leszel” – mondta Ellen, és nevetett. „El sem hiszem, hogy itt vagy!”
„Azóta járok ide ezen a napon, mióta betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Már vártalak titeket” – árulta el Elizabeth, és melegen mosolygott a húgára.
„Szóval ez azt jelenti, hogy Emma még sosem jött el, igaz?” Kérdezte Ellen, mire a nővére bólintott.
„Ő volt a legfiatalabb. Nem hiszem, hogy emlékszik bármire is arról a papírdarabról” – kezdte Elizabeth, de valaki félbeszakította.
„Én emlékszem rá. Bár alig” – hallatszott egy hang a hátuk mögül, és mindketten megfordultak, hogy egy harmadik nőt lássanak, aki ragyogóan mosolygott rájuk, és a karját az oldalán tartotta.
„Emma?” Elizabeth és Ellen egyszerre szólaltak meg.
„Én vagyok az!” – erősítette meg a hölgy, és a nővérek egymás felé szaladtak, hogy szorosan megöleljék a kishúgukat.
„Te jó ég! El sem hiszem, hogy mindketten egyszerre vagytok itt… ráadásul most először!” Lihegte Elizabeth, miután elváltak, és le kellett törölnie még több könnycseppet.
„Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egyikőtök is itt lesz! Egy szeszélyből jöttem. A gyerekeim dühösek voltak emiatt” – árulta el Emma.
„Miért?” Ellen csodálkozott.
„Nos, én Londonban élek. Férjhez mentem, és 22 éves korom óta ott élek” – magyarázta Emma, mire a testvérei felhúzták a szemöldöküket.
„Akkor hogy jutott eszedbe?” Elizabeth megkérdezte.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: