Egy orvos, akit azért küldtek egy idős asszony házához, hogy segítsen neki, élete legnagyobb megdöbbenését éli át, amikor meglátja a falán a saját gyerekkori portréit.
Leo Monty életét annak szentelte, hogy mentősként másokon segítsen. Büszke volt erre a munkára, de nem gondolta volna, hogy ez segít majd megoldani élete legnagyobb rejtélyét – az édesanyja halálát.
Az apja, Fred Monty akkor fedte fel neki az édesanyja halálának hírét, amikor még csak kétéves gyermek volt. Elmondása szerint a járműve árokba borult, miután elveztette felette az irányítást, rossz látási viszonyok miatt – esős idő volt.
A segítség túl későn érkezett, mert a nő elhunyt, mielőtt kórházba tudták volna szállítani.
A fiatal fiú éppen emiatt megfogadta magának, hogy az életét az emberek segítésének szenteli, ezért tanult és lett mentős – abszolút profi a szakmában.
Nem volt könnyű munka, különösen azért, mert Leónak az emberekkel életük legrosszabb pillanataiban kellett találkoznia — néhányan, akikkel találkozott, összetörtek voltak, mások szenvedtek, de tudta, hogy a tettei segítenek mindezt értékessé tenni.
Egy napsütéses délben Leo és társa, Ezra sürgősségi hívást kapott egy diszpécsertől – a külvárosba kellett menniük, méghozzá gyorsan. Egy gyerek hívta a rendőrséget, hogy elmondja, a nagymamája elesett, és nem tudott felkelni.
„Ez tragikus – mondta Ezra. „Egy újabb megcsúszás és elesés. Remélhetőleg a nő nem sérült meg túl súlyosan!”
„Igen” – mondta Leo. „El sem tudom képzelni, mivel nézhetett szembe az a szegény gyerek egyedül, mégis képes volt hívni a 911-et…”.
Ezra újabb szó nélkül bekapcsolta a szirénát, és a fedélzeti GPS által előírt útvonalat követve a cím felé száguldottak. Jó időt mentek. Tíz perc múlva megérkeztek a helyszínre, egy szép, vörös téglaházhoz, gondozott kerttel.
Nem volt idő a ház esztétikumában gyönyörködni, amint leállították a motort, rögtön munkához láttak. „Maguk rendőrök?” – kérdezte egy hang, miután többször is bekopogtak az ajtón.
Leo válaszolt: „Nem, mi vagyunk a mentősök, azért jöttünk, hogy segítsünk a nagymamádnak”. Rövid szünet után az ajtó kinyílásának hangja hallatszott, és egy fiú, aki nem lehetett idősebb ötévesnél, kinyitotta az ajtót.
„Kérem – mondta -, segíteniük kell rajta!”
„Ezért vagyunk itt” – mondta Ezra gyengéden. „Hogy hívnak, pajtás?”
„Bill vagyok. A nagymamámat Mrs. Garretnek hívják” – mondta komolyan. „Éppen a nappaliban van. Kérem, segítsenek!”
Ezra és Leo követte a kisfiút a szép házon keresztül az elegáns nappaliba. A szóban forgó nő hanyatt feküdt a padló közepén, és halálosan sápadt volt.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
