2012-ben Kalin Georgescu tudós összefoglalta a Bikini-szigettel kapcsolatos sokéves kutatásait. Azt állította, hogy a radioaktív izotópokkal való szennyezés rendkívül magas és gyakorlatilag visszafordíthatatlan.
Ez nem is csoda, hiszen 1946 és 1958 között 23 nukleáris bombát dobtak le a szigetre, összesen 42 millió tonna TNT-nek megfelelő robbanóerővel, és a közeli szigetekről származó emberek százai haltak meg sugárbetegségben.
Ami meglepő, az az, hogy 5 évvel később a Stanford Egyetem hidrobiólogusainak csapata a szigetre látogatott, hogy megvizsgálja a mutációkat és a DNS-károsodást a helyi állatoknál. Azt találták, hogy a helyi lagúna korallzátonyai sokkal jobban érzik magukat, mint azt egy életre alkalmatlan radioaktív pusztaságtól elvárná az ember.
Természetesen az atomrobbantások komolyan megrongálták ezt a darabját a bioszférának. Különösen a víz alatti robbanások voltak pusztítóak. Kilométerekre felszántották a zátonyokat maguk körül. 26 korallfaj már ki is pusztult itt, és a radioaktív háttérsugárzás még mindig tízszeresen meghaladja az ember számára elfogadható szintet.
És mégis, a Bikini-övezetben pezseg az élet. Sokkal több sügér- és tonhalraj van, mint a szomszédos atollok körül. Őket dajkacápák követik, és a tengerfenéken rengeteg fiatal kókuszrák mászkál. És mindannyian olyan egészségesek, amennyire csak egy vadon élő állat lehet.
Régóta ismert, hogy minél primitívebb egy állat, annál ellenállóbb a sugárzással szemben. Azonban a kiváló egészségi állapotnak különleges okai kell, hogy legyenek. A tudósok azt feltételezik, hogy a helyi állatok egészsége három tényezőn alapul.
Először is, a legtöbbjük csak időnként látogat a radioaktív lagúnába, és életük nagy részét a határain kívül töltik. Ez jól megvédi az állatokat a radioaktív sugárzás jelentős részétől. Ez nemcsak a halakra, hanem a kókuszrákokra is vonatkozik, hiszen felnőve elhagyják az óceánt, és szárazföldi életmódra térnek át.
Másodszor, a legsúlyosabban érintett állatok nem tudtak egészséges és versenyképes utódokat létrehozni. A kicsinyeik alulmaradtak azokkal szemben, akik képesek voltak alkalmazkodni a megemelkedett radioaktív háttérhez. Számukra ez szomorú, az ökoszisztéma számára viszont hasznos.
A harmadik, és a legérdekesebb: már több mint 60 éve senki sem vadászik ezeken a vizeken, nem rombolja a korallzátonyokat, és egyáltalán nem jelenik meg hívatlanul. Az ember már nem fogja ki a legnagyobb és legszebb halakat, így azok nyugodtan szaporodhatnak.
Összességében ezek a tényezők elég ironikusan hangzanak. Lényegében annyira ártottunk magunknak, hogy nem tudunk itt élni, de ezzel lehetőséget adtunk az ökoszisztémának, hogy az ember okozta problémák nélkül létezzen.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
