Ezt bevallotta a nagymamájának, Esthernek is, de nem gondolta volna, hogy közbenjár érte. „Egész idő alatt” – suttogta. „Folyton gratuláltam magamnak, hogy egyedül csináltam, és neked köszönhetek mindent, Esther nagyi!”
Esther volt az erő bástyája, miután Dylan szülei elváltak, amikor a fiú 15 éves volt. Mindkét szülője újraházasodott, és Dylan annyira nem érezte jól magát az egész helyzetben, hogy beköltözött Estherhez, és ott is maradt, amíg be nem fejezte a főiskolát.
Miután elkezdett Ryannek dolgozni, és a karrierje beindult, Dylan elköltözött, és saját lakásba költözött. Ezután ritkán látogatta meg Esthert, és évente háromszor-négyszer hívta fel.
Amikor a nő meghalt, úgy emlékezett, hogy inkább meglepődve érezte magát, mint gyászolva. Őt és boldogtalan kamaszkorát messze maga mögött hagyta, és nem szívesen emlékezett vissza semmire belőle.
Néhány hónappal később egy ügyvéd felhívta, és közölte vele, hogy Esther ráhagyta a házát, és Dylan nem is vette a fáradságot, hogy átnézze az ingatlant. Egyszerűen utasította az ügyvédet, hogy zárja be, a kulcsokat pedig bedugta az íróasztalfiókjába.
Most azon kapta magát, hogy Estherre és azokra a sötét évekre emlékszik, amelyeket elviselhetővé tett a szeretetével, a kedvességével és a fanyar humorával. Könnyek töltötték meg a szemét. „Elhagytalak” – suttogta Dylan. „Annyira sajnálom!”
Hirtelen ötlettől vezérelve Dylan az íróasztal fiókjában kotorászott, és elővette Esther házának kulcsait. Beugrott a kocsijába, és átkocsikázott a városon a régi környékre.
Minden pontosan ugyanúgy nézett ki. A takaros utcákat fák árnyékolták, a csinos házakat rózsákkal teli kis kertek szegélyezték. Esther olyan büszke volt a házára, emlékezett Dylan, és bűntudatot érzett.
Jól el tudta képzelni, hogyan nézhet ki a ház 32 évnyi elhanyagoltság után. De amikor megállt a ház előtt, olyan takarosnak tűnt, mint egy gombostű. A gyepet lenyírták, a rózsák virágoztak, és a kertben lévő pavilonra jázmin mászott fel.
Valószínűleg valamelyik szomszéd gondozta a kertet, hogy a környék ne tűnjön lepusztultnak, gondolta Dylan. Felsétált az ösvényen, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Arra számított, hogy a házat doh, por és elhanyagoltság szagával találja majd, de friss és édes illatú volt – virágillat és padlófény illata volt, mint Esther idejében.
Dylan csodálkozva nézett körül. A ház pontosan ugyanúgy nézett ki! A bútorok ragyogtak, és egy porszem sem csúfította el az ablaküvegeket. Sőt, sehol egy porszem vagy piszokfolt sem volt, amit látott volna.
Besétált a konyhába, és látta, hogy Esther régimódi rézedényei olyan fényesek, mint az új fillérek! „Micsoda?” – kiáltott fel. „Ez lehetetlen!”
Ekkor egy nő lépett be a konyhába. Egy vázát vitt, benne egy csokor tavirózsával, és Dylan láttán felsikoltott egy kicsit, és elejtette a vázát, amiből víz fröccsent, és kristályszilánkok szóródtak szét mindenfelé.
„Dylan!” – kiáltotta a nő. „Ó, Istenem! Megijesztettél!”
Dylan ekkor ismerte fel a nőt. Mary Durrel volt az! Esther szomszédjában lakott a szüleivel, és ugyanolyan boldogtalan volt, mint Dylan. Esther volt Mary menedéke is, emlékezett Dylan.
Mary sovány, pattanásos lány volt, suttogó hanggal és hatalmas, ijedt szemekkel. A pattanások eltűntek, de még mindig túlságosan sovány volt, és nagyon fáradtnak tűnt.
„Mit keresel itt?” Dylan megkérdezte tőle.
„Nem sokkal Esther halála előtt megkért, hogy tartsam készenlétben a házat, mire beköltözöl.” – magyarázta Mary. „Azt hittem, talán egy-két hónap múlva, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem jössz vissza.”
„Gondolom, magad mögött akartad hagyni azokat az éveket, de én ígéretet tettem Esthernek, tudod. Olyan csodálatos volt velem, olyan kedves. Biztonságot adott nekem, amikor a saját otthonom a pokol volt.”
„Azt hiszem, egy idő után az, hogy idejöttem, és úgy tartottam meg a dolgokat, ahogy Esther szerette volna, az lett a módja annak, hogy emlékezzek rá, hogy tisztelegjek a csodálatos nő előtt, aki volt.”
Dylan érezte, hogy szégyenében kipirul a arca. Esther csodálatos volt. Otthont, szeretetet és támogatást adott Dylannek – és még közbenjárt is, hogy megkapja a lehetőséget, amire szüksége volt a karrierje beindításához.
És mit tett Dylan? Amint tudott, kisétált, és soha többé nem nézett vissza. Mindent megtett, hogy elfelejtse a múltját, és Esthert szégyenletesen elhanyagolta.
Eközben Mary, aki csak egy szomszéd gyereke volt, ott volt Esther mellett azokban az utolsó években, és visszaadta mindazt a szeretetet és odaadást, amit kapott, miközben Dylan nem tett semmit.
Érezte, hogy könnyek töltik meg a szemét. „Még a temetésre sem mentem el.” – suttogta. „Az anyám ott akart lenni az új családjával, ezért nem voltam hajlandó elmenni. Elfelejtettem, hogy az egész Estherről szólt, nem rólam.”
„Még akkor sem jöttem vissza, amikor megtudtam, hogy olyan beteg. Soha nem búcsúztam el tőle, és soha nem mondtam el neki, mennyire szeretem, vagy hogy mennyit jelentett nekem.”
Mary elmosolyodott. „Ő tudta” – mondta gyengéden. „Elég sokat beszéltünk rólad, Dylan. Esther azt mondta, hogy azért hajtott téged a bizonyítás, mert a szüleid szeretet nélkül neveltek fel.
„Tudta, hogy szereted őt, tudta, hogy vissza fogsz jönni, és vissza is jöttél. Már lemondtam rólad, és most itt vagy.”
„Túl késő” – mondta Dylan szomorúan.
Mary elmosolyodott, és az arca egészen átalakult. „Soha nem késő. Tudja, hogy itt vagy, Dylan, és fogadok, hogy most is mosolyog.”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
