Fiona orvosa közbelépett. „Emiatt nem kell aggódnia, Mrs. Marten” – mondta. „Minden nap küldünk egy ápolót az idősebb Marten asszony házához, hogy gondoskodjon az ápolásról és a gyógyszerekről”.
Chris letérdelt a nagymamája ágya mellé, és átkarolta. „Hazamész, nagyi!” – mosolygott a könnyein keresztül.
Másnap Martenék takarítószolgálatot küldtek, hogy rendbe tegyék a házat, két nappal később pedig mentőautó hozta haza Fionát. A férje dolgozószobájának helyén, egy nagy kórházi ágyban helyezték el.
Chris a közvetlenül mellette lévő vendégszobát választotta, hogy éjjel-nappal közel legyen a nagyihoz. Az első nap Fiona túl izgatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon, és hajnali kettőig fenn volt, lázasan beszélgetett Chrisszel.
Másnap reggel csak akkor ébredt fel, amikor megérkezett Gail Vernon, a nővér, aki ápolni fogja. Chris bevezette Gailt, és megmutatta neki, hol van a dolgozószoba. Elhúzta a függönyöket, és a fény egy nagy portréra esett, amely néhai nagyapja íróasztala fölött függött.
Fiona felébredt, és elhomályosult szemmel pislogott. „Ó, micsoda arc, amire minden reggel fel kell ébredni!” – panaszkodott. „George Washington a fából faragott fogaival!”
Chris elvigyorodott. „Nem bánom, hogy a zsebemben van!” – viccelődött.
Fiona hirtelen elmosolyodott. „Valóban! Az öreg George még sokat érhet neked egy nap!” – mondta sejtelmesen, majd Gail berobogott, és elzavarta Chris-t.
A következő három hónapban Chris és Fiona szelíd harmóniában éltek – a fiatalember az élete elején, az öregasszony az övé végén, akiket a szeretet egyesített a halálra való csendes várakozásban.
Fiona gyakran megkérte Christ, hogy vigye ki a kertbe, ahol a napozóágyon feküdt a napon és szundikált. Ahogy telt az idő, Fiona néha elfelejtett dolgokat, és még Christ is Steven-nek hívta.
Gail minden nap ott volt, hogy biztosítsa, hogy Fionának ne legyen fájdalma, és Chris nagyra becsülte az egyre ritkuló világos pillanatait. Egy délután erősen megragadta a kezét.
„Chris”, suttogta. „Ne vigyél be, aludjunk kint a kertben, nézzük, ahogy a szentjánosbogarak táncolnak!”
„Kint? Olyan betegen, mint amilyen vagy? Nem hiszem…” Chris tiltakozni kezdett, aztán meglátta nagyanyja reménykedő arcát. „Oké – mondta -, megyek és hozok nekünk meleg takarókat, forró csokit és pár falatot!”
A naplemente után megérkeztek a szentjánosbogarak, varázslatos hellyé változtatva a kertet. Fiona halkan elmesélte Chrisnek azokat a történeteket, amelyeket régen mesélt neki, amikor még kicsi volt, és nagymamája hatalmas óriásnak tűnt neki.
A történetek ugyanazok voltak, de a kéz, amely az övét fogta, törékeny volt. „Volt egyszer egy szentjánosbogár, aki túl magasra repült…” Fiona mondta, aztán a hangja elakadt. Chris elvigyorodott a sötétben. A nagymamája elaludt!
Lehajolt, hogy a puha takarót Fiona köré terítse, és rájött, hogy nem alszik, hanem eltávozott, utolsó lélegzetét egy tündérmesére költötte. „Ó, nagyi” – suttogta Christopher, ajkát a hölgy szirompuha arcára nyomva. „Annyira fogsz hiányozni!”
Ott ült a kertben a nagymamája kezét fogva, és nézte, ahogy az utolsó szentjánosbogarak táncolnak, aztán bement, és felhívta az apját és a kórházat.
A következő napok homályosan teltek. A temetési előkészületek, a szülei megérkezése, a gyászszertartás, majd Fiona ügyvédje, aki felolvasta a végrendeletét.
Fiona mindent az apjára hagyott, egy kivétellel. Az ügyvéd felolvasta a Fiona saját szavaival írt végrendeletet: „Az unokámra, Christopherre hagyom George Washington portréját, amely a dolgozószobában lóg, és mindent, ami hozzá tartozik”.
„Mit jelent az, hogy bármi, ami hozzá tartozik?” – kérdezte Bryony. „Ez nagyon furcsa! És az a portré nagyon csúnya!”
„Nekem tetszik” – mondta Chris az anyjának, és a műterembe sétált, majd megkerülte az íróasztalt, hogy levegye a portrét a falról. Tényleg elég csúnya volt, Chrisnek el kellett ismernie, de az övé volt.
Aztán Chris észrevette, hogy a keretet alátámasztó vastag papíron van egy szakadás, és az ujjai alatt egy furcsa alakot érzett. Chris felemelte a papírt, és egy kis díszes kulcsot látott a hátuljára ragasztva.
„Tudom, mit lehet ezzel kinyitni!” – mondta izgatottan az apjának, és felszaladt az emeletre egy kis faragott fadobozért, amely a nagymamája öltözőasztalán állt. „Nagyi mindig azt mondta, hogy ez volt a legnagyobb kincse”.
Chris beletette a kis kulcsot a zárba, és kinyitotta. Belül egy vastag köteg nagyon régi levél volt, rózsaszín szalaggal átkötve, alatta pedig egy nagy boríték, rajta a nevével.
Chris remegő kézzel bontotta fel a levelet, és hangosan felolvasta: ‘Kedves Chris! Ezek a levelek nagyon értékesek. A dédnagyapám írta őket fiatal feleségének a függetlenségi háború idején.’
„George Washington tábornok személyzeti segédje volt, és megosztott néhányat azokból a beszélgetésekből, amelyeket leendő első elnökünkkel folytatott azokon a hosszú, álmatlan éjszakákon, amikor a jövőnk volt a tét.
„Remélem, hogy a leveleket te is olyan inspirálónak találod majd, mint én, és talán segítenek majd neked az életutad kijelölni. Mindig szeretlek, Fiona.”
„George Washington?” – kérdezte Steven döbbenten. „Erről soha nem beszélt nekem!”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
