“Floridába kell mennem, hogy megnézzem a lányomat. Ő Danny, Andrew fia. Vigyáznál rá egy hétig?” Mondta Rosemary. Rosemary egyik kezében egy gyönyörű, hollófekete hajú, óceánkék szemű fiút tartott.
Annie-nek nem kellett kétszer gondolkodnia. “Természetesen – mondta -, hozd át a cuccait”. Danny, aki még csak hároméves lehetett, csak állt ott, anélkül, hogy megszólalt volna, csendes gyerek volt.
Danny mindent megtett, amit mondtak neki, soha nem kérdőjelezte meg, vagy vitatkozott. De egyszer sem szólt egy szót sem, és a hallgatása kezdte zavarni Annie-t. A nő dúdolni kezdett neki, és amikor a “Little White Doves”-t dúdolta, a fiú is dúdolni kezdett.
Koszos és elnyűtt ruhákat viselt, és Annie azon gondolkodott, hogy mit tegyen, amíg eszébe nem jutott, hogy még mindig megvannak valahol egy dobozban a fia ruhái. Elküldte hát Stephent, hogy hozza elő a fadobozt a pincéből.
Amikor Annie elkezdte a fia régi ruháit a fiúra adni, észrevette, hogy könnybe lábadt a szeme. A fia halála óta először sírt. És bár Danny egy szót sem szólt, felemelte apró ujjait, és Annie arcára tette őket.
Aztán megölelte őt, és szintén sírni kezdett. Ezután sem beszélt sokat, de olyan társaságban osztoztak, amiről nem is tudták, hogy szükségük van rá. Rosemary hat hónappal később visszatért, de a Danny és Annie közötti kötelék még akkor is megszakíthatatlan maradt.
Az évek csak úgy repültek, és hamarosan Stephen nyugdíjba vonult, és a házban járkálva mindenben hibát keresett. A házaspárnak voltak szép évei, de aztán Stephen elkezdett betegeskedni.
Egy nap odaszólt Annie-nek, és azt mondta: “Figyelj, lehet, hogy már nem sokáig élek, úgyhogy vigyáznod kell magadra”.
Mivel könyvelő volt, tudta, hogy a megtakarításai és a nyugdíja kényelmes életet fog biztosítani számára, még akkor is, ha ő már nem lesz. “A megtakarításaink elegendőek ahhoz, hogy a következő körülbelül két évtizedben jó életet biztosítsunk neked” – mondta Stephen.
Amivel azonban Stephen nem számolt, az az volt, hogy Annie több mint 100 évig él. Annie most 103 éves volt, és az összes megtakarítása elfogyott. Még mindig voltak fizetendő számlái, és nem tudta, mit tegyen.
Az összes barátja és családtagja elhunyt már. Ő volt a legidősebb élő lélek a hegyvidéki kisvárosban, és nem tudta, kihez forduljon. Folyamatosan leveleket kapott a kormánytól, hogy fizesse be a házadót.
Neki azonban egy fillérje sem volt, hogy kifizesse a közüzemi költségeket, nemhogy az adót. Végül, ötletekből kifogyva, úgy döntött, hogy beszél a tejesemberrel, Mr. Brooksszal, aki évtizedek óta szállított neki.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: