Meglepődve látta, hogy a sötét szoba milyen rendezett és takaros, csak néhány dolog volt benne. Letette a csésze forró teát az ajtó melletti kis sámlira, és leült a padlóra.
„Tessék. Ez egy tiszta takaró. Használd egyelőre. Mindjárt visszajövök” – mondta neki az öregember.
Elizabeth nagyon éhes volt, hiszen az utolsó étkezése aznap reggel volt, mielőtt elutazott volna a kirándulásra. Érezte, hogy az éhségtől elgyengül, majd elvesztette az eszméletét.
A szülei már Washingtonban voltak, és a rendőrség utasításaira vártak, miközben az utcákon navigáltak. Az egyik rendőr hirtelen rádión megszólalt: „Van egy kis rózsaszín kesztyű egy elhagyatott ház mellett. Várjuk a megerősítést a házkutatáshoz”.
Néhány perc múlva több rendőr és Elizabeth szülei is megérkeztek a házhoz. Amikor beléptek, látták, hogy Elizabeth a földön fekszik. „Istenem, Elizabeth!” – sikoltott fel az anyja elborzadva.
„Lélegzik a lányom? Azonnal kórházba kell vinnünk” – tette hozzá gyorsan az apja, aki pánikba esett a lánya láttán, aki eszméletlenül fekszik egy elhagyatott házban.
Ebben a pillanatban az öregember belépett a házba. „Mi történt? Csak segíteni akartam, ezért felajánlottam neki, hogy maradjon a házban, hogy melegen tartsa magát. Sajnálom!” – mondta szomorúan.
„Hogy merészeli! Mit tett a lányommal?!” Mondta Elizabeth apja, és szinte rávetette magát a férfira. A rendőrség azonban közbelépett, saját kezébe vette az ügyet és letartóztatta a férfit.
„Törődnie kellett volna a saját dolgával” – mondta a rendőr az öregnek, miközben beszálltak a rendőrautóba. „Ha a lány nem éli túl, akkor börtönben kell ülnie” – tette hozzá a fejét rázva.
„Én tényleg csak segíteni akartam. Azt mondta, hogy eltévedt, és fázott. Odaadtam neki a csésze teámat, és mondtam neki, hogy várjon a házban, amíg én keresek neki valami ennivalót” – sírta el magát. Nem akarta hátralévő napjait a börtönben tölteni.
Közben a lány néhány óra múlva hirtelen magához tért a kórházban. „Anya? Apa?” – mondta halványan, amikor magához tért.
„Elizabeth, ó, hála az égnek, jól vagy! Jól vagy? Nem bántott vagy ért hozzád az az öregember?” – kérdezte az édesanyja a kezét fogva.
„Mi? Nem! Az a férfi volt az egyetlen, aki segített nekem aznap. Annyira fáztam, hogy felajánlott egy helyet, ahol várakozhatok. Még egy tiszta takarót is adott, hogy melegen tartsam magam, és elment, hogy hozzon nekem egy kis teát és egy szendvicset. Hol van most? Meg kell köszönnöm neki! – magyarázta Elizabeth.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
