A lehetséges találkozás egyik legmeggyőzőbb példája a „Boston Atlas” című újság 1847-es cikkében található. A cikk szerint körülbelül egy tucat partraszállás történt a szigeten, és az egyik alkalommal a tengerészek találtak egy nőt, akit túszul ejtettek. A nő azonban megszökött a férfiaktól, és elrejtőzött a fűben.
A gumókon és gyökereken kívül nem volt mit enni a szigeten. Szerencsére hal volt elég a környéken, és a nő könnyen kifogta őket. Ez a képesség a vérében volt a népének. Kagylókat is gyűjtött, és nyersen, főzve, füstölve, sütve ette őket. Bár nem volt nagy választék, az élelemszerzéssel és annak elkészítésével nem volt gondja.
De hogy csinált tüzet? Kövek segítségével csiholt tüzet újra és újra, vagy folyamatosan égve tartotta? A vízzel nem volt gond – a kutatók több édesvízi forrást is találtak a szigeten. A nő kutyákat is tartott. Még saját magának is nehéz volt élelmet szereznie, nemhogy még az állatokat is etesse. Bár ki tudja, talán az állatok is segítették őt a vadászatban, és túlélni a magányt.
Juana Mariának saját edényei, szerszámai, eszközei voltak. És ezekből rengeteg volt. A leletek egy része a Kr. u. VII-VIII. századból származik. Tehát a közönséges tányérokat, amikből annyi volt itt, hogy alig lehetett elférni tőlük, az indiánok már ezer évvel ezelőtt is használták!
1853-ban a nőt George Nidever, egy prémvadász találta meg. És ez volt a férfi harmadik célzott próbálkozása. Korábban is járt már a szigeten, talált friss emberi lábnyomokat, kosarakat letépett fűvel, de embereket sosem látott.
Aztán a szelek, amelyek évezredek óta köröztek a sziget felett, megtöltötték a hajó vitorláit, és elvitték a szigetek utolsó szülöttét a horizonton túlra. Juana Maria tapsolt és táncolt, nem is zavartatta magát.
Santa Barbarában a nő megjelenése igazi szenzációt keltett, folyamatosan látogatók jártak hozzá, ami láthatóan örömet okozott neki.
A nevét senki sem tudta, ezért Juana Mariának keresztelték. Táncolt a vendégek előtt, valamint előszeretettel mesélt nekik érthetetlen nyelven. De a boldogság nem tartott sokáig. Pár héttel a szárazföldre érkezése után Juana Maria vérhasban meghalt, és a Santa Barbara-i misszió temetőjében temették el.
Vajon, ha tudta volna, hogy pár hétig boldogan él az emberek között, de aztán meghal, akkor inkább a szigeten maradt volna? Vagy a rövid boldogságért így is megérte volna a halál?
A Kék delfinek szigete egy népszerű ifjúsági regény, amit az amerikai író, Scott O’Dell írt. A könyv egy lányról szól, aki egyedül marad egy csendes-óceáni szigeten. Kevesen tudják azonban, hogy a történetet egy valódi nő, Juana Maria ihlette, akit 18 évig hagytak magára egy szigeten, Kalifornia partjainál.
Juana Mariát a San Nicolas-sziget magányos asszonyaként is ismerik.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
