Jānis Rozentāls. „A Halál”
Jānis Rozentāls, Lettország kiemelkedő művésze a Halállal való találkozást hétköznapi és elkerülhetetlen eseményként ábrázolta. A festményen egy anya, aki elvesztette gyermekét, szomorúan néz a fehér ruhás nőre, mintha már készen állna elengedni a kicsit. A gyermek már nincs vele, a holtak világában van, és ő is fehér ruhát visel, ami a halált jelképezi.
A sovány, sarlós nő a gyermek fölé hajol, de rendkívül magasnak tűnik. Ha kiegyenesedne, nem férne el a képen, ahogyan a fák sem férnek rá teljes magasságukban.
A halál kétségtelenül szörnyű, különösen, ha idő előtt jön el az áldozatáért. De egyben a természet része is, akárcsak az erdő, ahonnan előbukkant, és ahová elviszi a csecsemőt.
A kép témája ahhoz a korhoz kapcsolódik, amikor a csecsemők gyakran haltak meg életük első évében az alacsony szintű orvosi ellátás és a veszélyes betegségek, mint a szamárköhögés, a skarlát és a gyermekbénulás elleni védőoltások hiánya miatt.
A festményt a rigai Lett Nemzeti Művészeti Múzeumban őrzik.
Edvard Munch. „A halott anya”
Edvard Munch nem a „halált” festette meg – hanem azt a pillanatot, amikor a gyermek ráébred, hogy az anyja soha többé nem ébred fel. A kislány háttal áll az ágynak, tenyerét a fülére szorítja – mintha megpróbálná kizárni a valóságot. Az arca nem sírást, hanem kővé dermedt sokkot tükröz. Még nem hiszi el, de már tudja. Az anya testét lepedő takarja, de a szövet redői kirajzolják az élettelen formát. A háttér nem egy szoba, hanem zöldes-fekete üresség, mintha a halál mindent kiégetett volna körülötte.
1868-ban a művész anyja, Laura Munch, tuberkulózisban meghalt. Munch 5 éves volt – pont annyi, mint a kislány a képen. Később így emlékezett vissza:
„Anyám sápadtan feküdt, sötét karikákkal a szeme alatt… Aztán fehér lepedőbe csavarták, és soha többé nem láttam az arcát.”
Ez nem szimbolizmus – ez egy önéletrajzi sikoly.
- A kislány szemei – Nem sírnak, hanem átnéznek a nézőn. Olyan, mintha magát a halált látná. – A kép tulajdonosai panaszkodtak, hogy a gyermek tekintete követte őket a szobában.
- A hangok, amik nincsenek ott – Némelyek azt állították, hogy suttogást vagy a lepedő susogását hallották az üres szobából. – Maga Munch is hitte, hogy a festmények magukba szívják az érzelmeket és „életre kelhetnek”.
- A halál mint csendes borzalom – Nincs vér, nincs dráma – csak egy gyermek, aki egyedül maradt az ürességgel. – Ez nem egy „szomorú jelenet” – ez az egzisztenciális borzalom első pillanata, amikor a világ örökre összeomlik.
Munch 6 változatot festett ebből a képből. Talán megpróbálta kiűzni az emléket, de az újra és újra visszatért.
Az egyik változatot az oslói Munch Múzeumban őrzik. A látogatók néha azt látják, hogy: Az árnyékok a kép sarkában megmozdulnak. A lepedő nedvesnek tűnik, mintha a test alatta még nem hűlt volna ki.
„A halott anya” nem egy festmény. Ez egy megfagyott sikoly, amely 120 év távlatából is hallható. Nem a „veszteségről” szól – hanem arról a pillanatról, amikor a gyermek megérti: a halál valóságos, és semmi sem véd meg tőle.
A mű után Munch ezt írta a naplójába:
„Nem én festettem meg őt. Ő jött el hozzám – és itt is maradt.”
Francisco Goya. „A kutya”
Első pillantásra szinte semmi érdekes. Sárgás-okkeres háttér, egy fekete, meghatározhatatlan alakú folt és egy apró kutyafej, amely alig látszik ki ebből a sötétségből. A szemei – tágra nyíltak, tele néma borzalommal – valahova felfelé néznek, oda, ahol nincs menekvés.
Ez nem tájkép. Ez nem portré. Ez egy magányos lélek, bezárva az ürességbe.
Goya, aki súlyos betegség után elvesztette a hallását, a „Süket Házában” töltötte napjait magányosan. 1819 és 1823 között egy 14 képből álló sorozatot alkotott, amely a kétségbeesésének személyes naplójává vált.
Spanyolország, amely épp csak magához tért a napóleoni háborúk pusztító következményeiből, sötét tónusokban jelenik meg a néző előtt. A hallucinációktól szenvedő Goya attól félt, hogy elveszíti az eszét.
„A kutya” az egyik utolsó alkotás ebben a sorozatban. Talán a művész önarcképe. A kutya nem ugat és nem vonyít, még csak hangot sem képes kiadni. Goya, süketen, ismerte ezt az érzést.
A kutya feletti üres térnek nincs teteje, mintha a kiáltása elveszne a végtelenben. Mit jelent ez? Süllyed? Földbe temették? Vagy egy szakadék fölött lóg?
A fekete massza lehet:
- futóhomok (a tehetetlenség);
- az őrület árnyai (Goya félelme az elmebajtól);
- a valós világ mocska (mint más művein, ahol az emberek szörnyekké válnak).
A kutya valamire a kép keretein kívül néz.
A néző cinkossá válik – mi is elkezdünk a semmibe bámulni, várva, hogy meglássuk azt, amitől félünk.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
