Az irónia az egészben az, hogy a zsiráfot mintha a természet direkt ideális villámhárítónak teremtette volna.
Majdnem hat méter magas, körülötte pedig ott a nyílt szavanna, szinte nulla fedezékkel.
A zsiráf teste úgy magasodik a fűtenger fölé, mint egy árboc az óceán közepén. Az egész egy rossz viccnek tűnik.
De ez nem metafora – fizikai szempontból a zsiráf tényleg egy két lábon járó célpont az elektromos kisülések számára.
Vihar idején a villámcsapás esélyét nemcsak a tárgy magassága határozza meg, hanem az is, mennyire „lóg ki” a környezetéből. Mondjuk, ha egy ilyen zsiráf a városban sétálgatna, kisebb lenne a találat esélye. Sőt, már az is elég lenne, ha lennének a közelben zsiráfmagasságú fák.
A szavannán viszont alig akadnak magaslati pontok. A fák ritkák, a terep sík, ami azt jelenti, hogy több száz méteres körzetben gyakran a zsiráf a legmagasabb vezető szerkezet.
A kisülés előtt az elektromos mező pont az ilyen tárgyak felett erősödik fel. A levegő ionizációja ott indul be, ahol a legrövidebb az út a földig. A villám szempontjából a zsiráf nem más, mint egy kényelmes híd az ég és a föld között.
Amikor aztán a kisülés mégis megtörténik, a fizika kegyetlennek bizonyul. A zsiráfok fején csontkinövések, úgynevezett ossikonok vannak. Ezeket bőr borítja, és sűrűn átszövik a vérerek. Gyakran pont ezekbe csap bele a villám. Ebben rejlik a fekete humor egy újabb epizódja: miért kaptak a zsiráfok olyan szarvakat, amelyek pont úgy néznek ki, mint a fizikaterem Van de Graaff-generátorának gömbjei?
Az áram ezután a legkisebb ellenállás irányába halad – lefelé a nyakon. A zsiráf nyaka pedig nem egyszerűen csak hosszú, hanem belül tele van elektrolitokkal. Ez maga a tökéletes vezető.
A testen áthaladó kisülés egyszerre több pusztító hatással jár. Először is, az elektromos áram megzavarja a szervek működését. Másodszor, hősokk lép fel. Harmadszor, az erős elektromágneses mező roncsolja az idegi jeleket, gyakorlatilag megszüntetve a test feletti uralmat. Épp ezért találnak a dél-afrikai vadőrök olykor látható külső sérülések nélküli, elhullott zsiráfokat.
Felmerül a logikus kérdés: ha a zsiráfok ennyire sebezhetőek, hogyan maradtak fenn egyáltalán fajként? A válasz nem valami biológiai titokban, hanem a statisztikában keresendő.
A viharok ritkák, a szavanna hatalmas, és annak az esélye, hogy a villám pont egy adott állatba csapjon, azért mégiscsak nagyon csekély. A zsiráfoknak az idő nagy részében egyszerűen csak mázlijuk van. De ez nem védelem – ez puszta valószínűségszámítás.
Van itt még egy érdekesség. A zsiráfok semmilyen aktív módon nem próbálják csökkenteni a villámcsapás kockázatát. Nem húzzák össze magukat, nem fekszenek le, nem keresnek fedezéket, és nem kutatnak oázis után a puszta közepén. A stratégiájuk teljesen passzív.
Összehasonlításképpen: a hegyi kecskék, akiket vihar idején szintén fenyeget a villámcsapás veszélye, igyekeznek időben elbújni valahová. Lejjebb ereszkednek, és a hegyvidéki síkságokon természetes mélyedéseket vagy bozótokat keresnek. A zsiráfok viszont meg sem próbálják elkerülni a találatot.
Fizikai szempontból ez annyit tesz, hogy ha a körülmények szerencsétlenül alakulnak, a zsiráf megmarad annak, amiről már beszéltünk: egy magas, magányos, kiválóan vezető villámhárítónak.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
