Azt mondják, hogy a pénz megrontja az embereket. Egészen mostanáig el sem gondolkodtam komolyan ezen a mondaton. Tudod, a pénz az pénz – mintha külön létezett volna tőlünk.
Nekem soha nem volt különösebben sok pénzem. A szüleim egyszerű munkásemberek voltak, három gyereket neveltek, én voltam a legfiatalabb közülük.
Mindig a nővérem kinőtt ruháit hordtam, egy szűk, háromszobás lakásban laktunk, ahol mindenki mindent látott. Semmi magánélet, semmi saját tér nem volt. Úgy étkeztünk, mint mindenki más: krumpli, kenyér, tészta.
Amikor a barátaimnak elektronikus játékaik és órájuk lett, én uborkát árultam a nagymamám kertjéből a piacon.
A nagypapám zsákokban hozta az uborkákat, én pedig egy babakocsiban vittem ki a piacra, és eladtam a munkásoknak, akik munka után siettek haza. Édesanyám hétvégente napraforgómagot árult a vasútállomáson.
Ez egy kiegészítő módja volt a pénzkeresetnek, hogy eltartsuk a családot, nem pedig azért csináltuk, mert élveztük.
Én is egy egyszerű fiúhoz mentem feleségül. Én pedagógus voltam, ő pedig egyetemet végzett.
25 évesek voltunk, előtte már két éve jártunk, aztán teherbe estem, hivatalossá kellett tenni a kapcsolatunkat. Az esküvőnk szerény volt: anyakönyvi hivatal, bérelt fehér ruha, anyukám fodrász barátnője csinálta a frizurámat, a gyűrűket a szüleinktől kaptuk. Sem étterem, sem virágokkal és babákkal díszített autó.
Született egy fiunk, két évvel később egy lányunk. Én tanárként dolgoztam egy iskolában, a férjem pedig berendezés-beállító mesterként egy gyárban. Egy egyszobás lakásban laktunk, amit a nagymamája hagyott rá, ő maga pedig a lányához költözött az életkora és egészségügyi problémái miatt.
Ilyen unalmas életünk volt. Úgy éreztem, hogy megismétlem a szüleim sorsát: fizetéstől fizetésig élünk, örökös adósságok, az értékes dolgok hiánya, még autónk sem volt. A felújítást hitelből csináltuk, és a lakás bővítése még csak gondolatban sem merült fel.
Hol válság volt, hol a bank ment csődbe, ahol a pénzünket volt kevés, hol a forint leértékelődött. A gyerekek állandóan valami divatos dolgot kértek, divatosan akartak öltözködni, de mit adhattunk nekik? Az én tanári fizetésemből és a férjem mérnöki fizetéséből? Jó, hogy legalább ételre futotta.
Fokozatosan, évről évre másztunk ki ebből a kilátástalan nyomorúságból. A férjemet előléptették, én korrepetálásokat indítottam mellékállásban, majd néhány év múlva átmentem egy magániskolába. Vettünk egy háromszobás lakást, berendeztük, megnősítettük a fiunkat, majd férjhez adtuk a lányunkat. Végre fellélegezhettünk, készülhettünk a nyugdíjra és a nyugodt öregkorra.
Áh, dehogyis! Három éve a férjem örökséget kapott. Ő maga sem tudta, hogy az apai nagyapja valamilyen nagy üzletember volt, aki jókora összegeket tartott a számláin. Az apósomnak rossz volt a kapcsolata az apjával, és a nagyapa mindenkitől elvonultan élt, a maga luxusában.
Mivel a férjem apja már régen meghalt, így az első számú örökös az egyetlen fiú egyetlen unokája maradt. Vagyis a férjem. Pár nap alatt kiderült, hogy a férjem milliomos lett, nem csak hatalmas bankszámlákkal, ingatlanokkal a fővárosban és két luxus autóval, hanem valamilyen nagyvállalatok részvényeivel is a tőzsdén, amiket egy cég kezel.
De voltak még bírósági ügyek is a partnereivel, jogászokkal és ügyvédekkel. Hosszan pereskedtek, de végül nagy összegeket nyertek.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
