Coltharp számolgatni kezdett. Egy tégla súlya körülbelül 2-2,5 kg. Ez azt jelentette, hogy egy 50 fontos csomagba nagyjából 8-10 téglát lehetett belepréselni. Következésképpen a 80 000 tégla feladásához mintegy 8000–10 000 csomagot kellett elkészíteni! Ez elképesztő méretű feladatnak ígérkezett.
Coltharpot azonban ez sem tántorította el. Úgy döntött, szigorúan a szabályokat követve fog cselekedni, kihasználva a díjszabásbeli kiskaput. Megállapodott a Salt Lake Pressed Brick Companyval, hogy a munkásaik minden egyes téglát vagy kisebb (8-10 darabos) adagot gondosan erős faládákba vagy egyéb csomagolásba raknak, ügyelve arra, hogy egyik csomag súlya se lépje túl a bűvös 50 fontot. Ezután ezt a több ezer egyforma, súlyos csomagot kellett módszeresen, nap nap után feladni a Salt Lake City melletti postahivatalban, az épülő vernali bank címére.
Ha valóban létezett napi limit az egy címzettnek küldhető csomagokra (például a forrásban említett 40 láda, ami kb. 320-400 téglát, vagyis közel 900 kg-ot jelentett), akkor a teljes szállítmány feladása több mint 200 napot vett igénybe! Ez elképesztő türelmet, precizitást és összehangolt munkát követelt mind a feladótól (a téglagyártól), mind pedig Coltharptól, akinek fogadnia és raktároznia kellett Vernalban a beérkező „téglacsomagokat”.
Képzeld csak el a Salt Lake City-i postai dolgozók döbbenetét – és valószínűleg csendes dühét –, akiknek nap mint nap több tucat egyforma, dögnehéz, téglával teli ládát kellett átvenniük, lemérniük, lebélyegezniük és felpakolniuk, mindet a távoli Vernalba címezve! Aztán képzeld el a vernali postásokat, akiknek ezt az „építési levelezést” kellett kézbesíteniük a bank építkezésére. Coltharp terve nem csupán a tarifarendszer kiskapujának zseniális kihasználása volt, hanem egy valódi logisztikai hadművelet, amely a végletekig feszítette az új postai rendszer kapacitását (és az alkalmazottak idegeit).
Bank a postán: Logisztikai mesterkurzus és a „csomagbank” öröksége
Így indult el a több ezer téglacsomag szokatlan utazására Salt Lake Cityből Vernalba. Az útvonaluk ráadásul közel sem volt egyenes. Az amerikai Csomagküldő Szolgálat ugyanis a már meglévő vasúthálózatot és postai útvonalakat használta, ami nem mindig jelentette a legrövidebb utat.
William Coltharp tégláit először a Denver & Rio Grande Western Railroad szerelvényeire pakolták, és elindították keletnek, a coloradói Mack állomásig. Itt átrakták őket a keskeny nyomtávú Uintah Railway vagonjaiba. Ez a híres és egyedülálló vasútvonal, amelyet eredetileg a bányavidékek kiszolgálására építettek, hihetetlenül meredek emelkedőiről és éles kanyarjairól volt ismert. A kisvasúton a téglák elzötyögtek a szintén coloradói Watson állomásig, közel a utah-i határhoz. A Vernalig hátralévő utolsó 65 mérföldet (kb. 105 km) pedig a posta által bérelt hagyományos teherkocsikon tették meg.
Az útvonal teljes hossza nagyjából 650 kilométert (több mint 400 mérföldet) tett ki – ez több mint háromszorosa a Salt Lake City és Vernal közötti légvonalbeli távolságnak! Coltharp számára azonban ez lényegtelen volt, mivel a postai díjakat rögzítették (vagy zónák alapján határozták meg), és nem függtek a csomag tényleges útvonalától. Ő az alacsony Parcel Post tarifát fizette, míg ennek a „világkörüli útnak” minden nyűgét és költségét a Postahivatal állta.
Elképzelni is rossz, micsoda logisztikai rémálmot zúdított Coltharp a postára. Több ezer egyforma, súlyos ládát kellett átrakodni egyik vonatról a másikra, majd végül a szekerekre. A postai tisztviselők, rakodók, vasutasok és fuvarosok ezen a nyakatekert útvonalon valószínűleg sűrűn emlegették a téglákat és azt is, akinek eszébe jutott így feladni őket. A szokatlan szállítmány híre minden bizonnyal szájról szájra terjedt az egész postai hálózatban.
A sok nehézség ellenére a terv bevált! Mind a 80 000 tégla (vagy majdnem annyi) épségben megérkezett Vernalba. William Coltharp felépíthette a bankot, méltó emléket állítva ezzel apjának. És ami a legmegdöbbentőbb: a postai kiskapu kihasználásával elért megtakarításnak köszönhetően az építkezés a tervezettnél hamarabb és az eredeti költségvetés alatt készült el! Ez az egyéni leleményesség és kitartás diadala volt a bürokrácia és a magánszállítók horribilis árai felett.
A Postahivatal azonban hamar kapcsolt. A „téglabank” sztorija nagy port kavart. Világossá vált, hogy a hatályos szabályok és díjak lehetővé teszik a szemfüles polgárok számára, hogy a nehéz és nagyméretű áruk nagy távolságra történő szállításának tetemes költségeit az államra hárítsák. Hogy elejét vegye a hasonló eseteknek, Albert S. Burleson főpostamester új szabályt vezetett be: az egy feladó által egy címzettnek küldött csomagok napi összsúlyát 200 fontban (kb. 91 kg) maximálták. A kiskapu, amelyet Coltharp oly zseniálisan használt ki, bezárult.
Az alkotás azonban ott maradt. Vernal lakói, akik értették a tréfát, elnevezték az új épületet „Parcel Post Bank”-nak, vagyis „Csomagküldő Banknak” (vagy „Postabanknak”). Ez a név pedig bevonult a helyi történelembe. A különös utazást megjárt téglákból emelt épület a mai napig áll Vernalban. Jelenleg a Zion’s Bank, Utah egyik legnagyobb bankjának fiókja működik benne. De nemcsak pénzintézet, hanem az amerikai leleményesség, kitartás és a nehéz helyzetekben születő unortodox megoldások élő emlékműve is egyben. A „postán küldött bank” története bekerült az amerikai posta történelemkönyveibe, és a Vadnyugat egyik legismertebb és legmulatságosabb legendájává vált.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
