Az USA-ban a 20. század eleje a gyors növekedés, az iparosodás és a Vadnyugat hatalmas területeinek meghódításának időszaka volt.
A gyors fejlődés mögött azonban gondok is húzódtak. Az egyik ilyen a közlekedés nehézsége és a kapcsolattartás volt a Keleti part gyorsan növekvő nagyvárosai, valamint a Nyugat prérijein, hegyein és sivatagain elszórt távoli települések között. Az áruszállítás vidékre vagy az épülő vasútvonalak mentén gombamód szaporodó új kisvárosokba hosszú, bonyolult és legfőképpen drága mulatság volt. A magánszállítók és expresszfutárok magasan tartották az árakat, így sok áru elérhetetlenné vált az egyszerű farmerek, bányászok vagy kisvállalkozók számára.
A helyzet 1913. január 1-jén gyökeresen megváltozott. Hosszú viták és a magánszállítók lobbijának leküzdése után ezen a napon indult el végre az Egyesült Államokban az állami Csomagküldő Szolgálat (US Parcel Post) a Postahivatal részeként. Ez óriási jelentőségű esemény volt, valódi forradalom a logisztikában és amerikaiak millióinak mindennapjaiban. Innentől kezdve bárki küldhetett vagy fogadhatott csomagot 11 font (kb. 5 kg) súlyhatárig, megfizethető, államilag támogatott áron. A súlykorlátot hamarosan 20, majd 50 fontra (kb. 22,6 kg) emelték, ami teljesen új lehetőségeket nyitott meg.
Az új szolgáltatás előnyeit leginkább a nyugati országrész vidéki területein és kisvárosaiban élők érezték meg. Számukra a Parcel Post valódi ablakot nyitott a nagyvilágra. Lehetővé vált árucikkeket rendelni olyan híres cégek katalógusaiból, mint a Sears, Roebuck & Co. vagy a Montgomery Ward, és ezeket közvetlenül házhoz szállították postán, a városi áraktól alig eltérő összegért. Szerszámok, ruhák, vetőmagok, könyvek, alkatrészek, sőt még élelmiszerek is elárasztották az amerikai vidéket a postai csomagok révén. A Parcel Post a mikrogazdaság erőteljes motorjává vált: fellendítette a kereskedelmet, támogatta a kisvállalkozásokat, és egy kicsit könnyebbé, kényelmesebbé tette az életet az ország távoli zugaiban is.
Az új szolgáltatás létrehozói azonban, amikor a népszerűsítés érdekében rendkívül alacsony (szinte dömping-) árakat szabtak meg, aligha sejthették, milyen leleményesen használják majd ki egyesek ezt a lehetőséget. A utah-i Vernal városkában élő William Coltharp története a merészséggel határos találékonyság iskolapéldájává vált.
Az emlékezet téglái: Egy ambiciózus projekt Utah-ban és a közlekedési zsákutca.
A Utah állam északkeleti részén, a Uinta-medencében fekvő Vernal a 20. század elején az amerikai Nyugat tipikus kisvárosa volt: kicsi, elszigetelt település, hegyek és sivatagos fennsíkok ölelésében. Gazdasága főként a mezőgazdaságra (állattenyésztésre) és a bányászatra épült. Vernal legnagyobb gondja – sok hasonló városhoz hasonlóan – a közlekedési elszigeteltség volt. A legközelebbi vasútvonal több mint száz mérföldre délre húzódott, így minden árut földutakon, lovaskocsikkal kellett a városba szállítani, ami lassú, nehézkes és méregdrága volt.
Ebben a városban élt egy fiatal és ambiciózus vállalkozó, William Horace Coltharp. Elhatározta, hogy egy új, tekintélyes banképületet emel Vernalban, amely az apja nevét viseli majd, és egyfajta emlékműként tiszteleg előtte. Coltharp a tettek embere volt: hamar talált is egy megfelelő telket a város egyik legforgalmasabb kereskedelmi negyedében (a Vernal Avenue és a Main Street sarkán), és elkészítette a terveket. Mivel bankról volt szó, masszív épületre volt szükség, ezért úgy döntött, téglából építkezik – hiszen ez erős, tartós és tekintélyt parancsoló anyag.
A következő lépés a téglabeszállító felkutatása volt. Üzleti kapcsolatait latba vetve Coltharp rátalált a Salt Lake Pressed Brick Companyra, amely Salt Lake City, Utah állam fővárosának közelében működött. Sikerült megállapodnia egy hatalmas tétel – nyolcvanezer (80 000) tégla – megvásárlásáról, rendkívül kedvező áron. A távolság Salt Lake City és Vernal között légvonalban mintegy 193 kilométer (120 mérföld) volt – ami bár nem kevés az akkori viszonyokhoz képest, de leküzdhetőnek tűnt.
Úgy tűnt, minden sínen van. Ám ekkor jött a feketeleves: a szállítás. Amikor Coltharp elkezdte kiszámolni, mennyibe kerülne a 80 000 tégla eljuttatása Salt Lake City térségéből Vernalba (ez óriási súly – egy szabványos tégla 2-2,5 kg, tehát a teljes rakomány 160-200 tonnát nyomott!), ledöbbent. A teherszállító kocsik vagy speciális járművek bérlése négyszer annyiba került volna, mint maguk a téglák! Ez a költség gazdaságilag teljesen értelmetlenné tette a projektet, és úgy tűnt, szertefoszlik Coltharp álma az apja emlékére építendő bankról. Közlekedési zsákutcába futott.
Kiskapu a törvényben: Coltharp zseniális (és merész) terve
William Coltharp valószínűleg jó pár álmatlan éjszakát töltött azon rágódva, hogyan juttassa el a téglákat Vernalba anélkül, hogy csődbe menne. Aztán egy nap, talán épp a friss helyi újságot lapozgatva vagy a postai díjszabást böngészve, támadt egy zseniális, szinte őrült ötlete. Eszébe jutott a nemrég indult Csomagküldő Szolgálat és annak hihetetlenül alacsony, „népbarát” tarifái, amelyeket az ügyfelek bevonzására találtak ki. És mi lenne, ha…?
Coltharp terve a végletekig merész volt: az összes, mind a 80 000 téglát postán, hagyományos csomagként akarta elküldeni Salt Lake Cityből Vernalba! Első hallásra ez képtelenségnek tűnt. Coltharp azonban alaposan áttanulmányozta a Parcel Post szabályzatát. A legfontosabb korlátozás a csomagok súlyára vonatkozott: egy csomag nem lehetett nehezebb 50 fontnál (22,6 kg-nál). Voltak bizonyos méretbeli megkötések is, illetve valószínűleg limitálták az egy feladó által egy címzettnek egy napon feladható csomagok számát (a forrás 40 dobozt említ egyszerre, ami nagyjából 900 kg-ot jelentett).
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
