Mennyire örültünk akkor! Terveket szőttünk, egy nagyvárosba akartunk költözni, a férjem a pénz egy részét a fiunknak és a lányunknak adta, a gyerekeknek szánt összeget egyenlően elosztva. Én mindenben támogattam a férjemet, de amikor hirtelen elhatározta, hogy egy közös üzletbe akar befektetni az egyik régi barátjával, akkor mondtam, hogy én ellenzem ezt az ötletet.
Ettől a naptól kezdve a kapcsolatunk rohamosan romlani kezdett. A férjem hajthatatlan volt, mondván, „égeti a zsebét a pénz”, sürgősen mennie kell a barátjához, és segítenie kell az üzlete beindításában.

Egy szép nagy összegről volt szó, amit elkölthettünk volna egy tengerparti lakás vásárlására, de a férjem nemet mondott.
Valaki felvilágosította a férjemet, hogy ha most vennénk egy lakást, akkor válás esetén azt fele-fele arányban kellene megosztani a férj és a feleség között, márpedig ő ezt nagyon nem akarta. Viszont nagyon is segíteni akart a barátja kétes üzletében. Egyszer azt mondta nekem:
Minden nap veszekedtünk, egy hónap múlva pedig már egyáltalán nem beszéltünk egymással. Visszaköltöztem a régi lakásunkba, de előtte ki kellett költöztetnem az ott lakó albérlőket. Azt gondoltam, hogy a férjem visszajön hozzám, vagy legalább megkér, hogy menjek vissza hozzá. De tévedtem. A fővárosban maradva egy nagy lakásban és hatalmas pénzösszeggel. Egyszerűen elszabadult.
Ismerősöktől megtudtam, hogy két hónappal azután, hogy elmentem, a férjecském egy fiatal nőt hozott haza. Én magam adtam be a válókeresetet, a drága jó férjem pedig nem is gondolt arra, hogy ellenálljon. A lakást, amiben laktam, nagylelkűen rám hagyta, ő maga pedig tovább bulizott és herdálta a vagyonát.

Eleinte dühös voltam. Idegesített a gondolat, hogy mi, akik tűzön-vízen átmentünk, hirtelen teljesen idegenek lettünk egymásnak, csak meg kellett jelenni az életében annak a fránya pénznek. Pedig még akkor is minden rendben volt, amikor teljesen nélkülöznünk kellett.
Három év telt el azóta, hogy az exem milliomos lett, én már szinte nem is követem az életét, a saját dolgaimmal foglalkozom. A lányomtól tudtam meg, hogy az üzlet, amibe az apja befektetett, csődbe ment, ahogy én azt gondoltam, mert a férjem talán jó mérnök, de rossz üzletember. Az exem eladta a fővárosi lakást, és most egy szerény garzonban lakik, és valahol egy gyárban dolgozik, ugyanúgy mérnökként.
Úgy gondolom, hogy abból az örökségből, amit kapott, még így is maradt pénze, valószínűleg annak a kamataiból éli a szánalmas kis életét.
Néhány napja felhívott a fiam, és közölte, hogy az apja kórházban van. Rajtam kívül senki sem tudja meglátogatni, csak a lányom. Ezért a fiamon keresztül kérte, hogy legyek vele, de én természetesen elutasítottam. Sajnos idegenek lettünk egymásnak, és nem sikerült együtt maradnunk „jóban-rosszban”.

Megbántam, hogy elutasítottam? Egyáltalán nem! Csak a gyerekeket sajnálom, mert az apjuk egy szerencsétlen alak. Én időben elmentem tőle. A volt férjem ostoba kisfiúnak bizonyult, amiért most teljes mértékben megfizet.
Kaptam-e valamit a pénzéből? Semmit. Még jó, hogy nem tart igényt a régen közösen szerzett vagyonra.
És itt jön a kérdés: van-e értelme időskorban bízni azokban, akik közel vannak hozzánk? Férjekben, gyerekekben, rokonokban? Szerintem nincs.
És azt is megértem, hogy az én történetem persze nem tipikus. De itt nem az a lényeg, hogy a férjemre rászakadt a gazdagság, hanem az, hogy pénzért cserbenhagyott. Ez az, ami idegesít. És persze a tanári nyugdíj összege…
—-
K.A.A. megjegyzése:
Mindig csak magadra támaszkodhatsz. A közeli emberek elhagyhatnak, meghalhatnak, elköltözhetnek. Csak magadra számíthatsz.
—-
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: