
- Ha a hallgatók között nézeteltérés támadt, a párbajt hivatalosan írták ki: meghatározták az időpontot, a döntőbíró személyét, és kötelezően orvost is hívtak – a sérülések ugyanis a szertartás várható velejárói voltak.
- Persze az ilyen párbajok során a hallgatók védőfelszerelést viseltek, amely magában foglalta a kar-, mellkas-, szem- és torokvédőt. Sok esetben azonban a párbajok spontán alakultak ki, ilyenkor pedig a védőfelszerelés minimális lehetett, a súlyos sebesülések vagy a halál kockázata pedig többszörösére nőtt.

A menzúrvívás (egyetemi vívás) gyakorlata leginkább Németországban, Ausztriában, Svájcban, valamint Belgiumban, Lengyelországban és a balti államokban virágzott.
A menzúrvívás közbeni sérülések ritkán voltak életveszélyesek, de gyakran hagytak maguk után egy feltűnő, ám mégis áhított heget a bal arcfélen, amelyet smissznek (németül „Schmisse”), más néven „kérkedő hegnek” is neveztek.
Az összes heg körülbelül 90%-a az arc bal oldalán helyezkedett el, mivel a vívók (statisztikailag) jellemzően jobbkezesek voltak. Persze ez nem zárta ki annak lehetőségét, hogy valaki az arcának másik oldalán szerezzen heget.

Egyes hallgatók az egyetemi éveik alatt akár több tucat párbajt is vívtak – húszat, harmincat, sőt, ennél is többet. Ismert Fritz Backmeister német diák esete, aki közel száz összecsapáson vett részt. Idővel egy tapasztalt vívó arca harci múltjának térképévé vált: a hegekkel borított arc tiszteletet ébresztett, és viselőjének belső keménységéről árulkodott.
Figyelemre méltó, hogy ugyanezek a „becsület hegeivel” ékesített ifjak később a német hadsereg egyenruháját öltötték magukra – az első világháború éveiben éppúgy, mint később, a második világháború idején.
A hallgatóktól a tisztekig

Ezért a heges arcú tisztek a Wehrmachtban, sőt még az SS-ben sem pusztán a képzelet szüleményei. Ugyanazok a fiatalemberek voltak ők, akik az 1910-es években Heidelbergben, Bécsben vagy Münchenben vívtak egymással párbajt.
Így az első világháború kezdetére a heg már-már a tiszti réteghez tartozás nem hivatalos jelévé vált. A császári Németország hadseregében megszokott látvány volt a bal orcáján feltűnő heget viselő ember, különösen a tüzér- és lovassági tisztek körében.
Bár maga a menzúrvívás gyakorlata a nemzeti elit kultúrájának részét képezte, Hitler hatalomra jutását követően a helyzet megváltozott.
1933-ban a nácik hozzáláttak a hagyományos diákszervezetek (fraternityk, Burschenschaftok) tevékenységének aktív betiltásához, mivel azokat a független gondolkodás és a potenciális hűtlenség melegágyának tartották.

A menzúrpárbajokat betiltották, az egyetemek pedig a rezsim szoros ellenőrzése alá kerültek. Mindazonáltal azok az idősebb tisztek, akik még e korszak előtt léptek be a hadseregbe, továbbra is büszkén viselték hegeiket. Ezeket a hegeket pedig katonai körökben a fegyelem, a hagyománytisztelet és a felsőbb osztályhoz tartozás jeleként értékelték.
Mellesleg, az ilyen heget viselő ismert történelmi személyiségek között volt August von Mackensen, első világháborús tábornagy (Generalfeldmarschall), és Eugen von Schobert, a Wehrmacht egyik parancsnoka a második világháború kezdeti szakaszában.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: