“És melyik kórház kérte ezt Öntől? Megtudhatnám a nevét?”
“A… A Sunrise Memorial Kórház, uram. Mondtuk nekik, hogy időre van szükségünk, hogy kifizessük a számlákat, de nem hallgattak ránk, és tudja, megpróbálnak kihasználni minket…”.
“Ez hihetetlen!” Mr. Campbell meglepődött. “Rákos betegeket kezelünk elfogadható áron, hogy a családokat ne terheljük… Ezt határoztuk el öt évvel ezelőtt, amikor megnyitottuk a kórházat!”
“Igen, uram. Én is ezt mondtam nekik, de nem hallgatnak ránk, mert szegények vagyunk, és ami a legrosszabb…”. Mielőtt Stacey befejezhette volna a mondatát, Adam félbeszakította.
“Micsoda? Ez tiszta képtelenség, Mr. Campbell! Biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Sőt, épp az Önök látogatására készülnek egy rendezvényre a kórházban, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy extra óvintézkedéseket tesznek!”
“Nos, Adam, ezt nem mondhatjuk, amíg nem ellenőriztük a helyzetet – jelentette ki Campbell úr nyomatékosan. “Asszonyom – szólította meg Staceyt. “Kérem, menjen haza, és hagyja meg édesanyja elérhetőségét Mr. Woodsnál. Azonnal kivizsgáljuk az ügyet, és gondoskodunk róla, hogy ugyanúgy bánjunk vele, mint a többi beteggel”.
“Köszönöm szépen, uram. Ez rendkívül figyelmes volt Öntől. Köszönöm szépen!” Mondta Stacey, majd felírta az édesanyja adatait egy papírra, és átadta Adamnek, mielőtt távozott.
Mr. Campbell Stacey távozása után egy darabig egyedül ült, és azon töprengett, mi lehet a megoldás az imént felmerült problémára. Valóban rosszul bántak a betegekkel a kórházi dolgozók? De hiszen olyan kegyesek voltak hozzám! Megkérjem Adamet, hogy tartsa rajtuk a szemét? Á… De nem vagyok benne biztos, hogy elég őszinte lenne. Aztán támadt egy ötlete…
Aznap délután hazatért, a legrégebbi ruhájába öltözött, kopott szalmakalapot és műszakállt vett fel, arcát pedig porral kente be, hogy senki ne ismerje fel. Amikor belenézett a tükörbe, és elégedetten nyugtázta, hogy hajléktalannak adja ki magát, elhatározta, hogy elmegy a kórházba.
Fél órával később már a kórházban volt, és a recepción várakozott. Az eddigi reakciók azonban enyhén szólva is szívszorítóak voltak.
Az őr már megpróbálta kitessékelni, amíg meg nem mutatta Stacey édesanyjának elérhetőségét tartalmazó cédulát, azt hazudva, hogy ő a rokona, és azért jött, hogy meglátogassa. És amikor végre megérkezett a recepcióra, egy nővér gúnyosan rávigyorgott.
“Mi a fene folyik ebben a városban? Azt hiszik, hogy itt bármelyik koldus besétálhat és kezeltetheti magát? Eszedbe se jusson itt kóborolni, te büdös vén trotty! Keményen készülünk egy rendezvényre, ahol a város polgármestere lesz a fő vendég.”
“Egy barátomhoz jöttem, asszonyom – magyarázta halkan. “Meglátogathatom?”
“Ughhh… a látogatási idő 30 perc múlva kezdődik! Addig ne merjen megmozdulni! Hajléktalan görény!” – motyogta, miközben elsétált.
Campbell úr csak ült, és azon tűnődött, vajon mióta bánnak az emberekkel ilyen lenézően a kórházban. Minden olyan tökéletesnek tűnt, valahányszor látogatóba érkezett. A kórházi személyzet arcán a legédesebb mosoly ült, és mindannyian profinak és gondoskodónak tűntek.
Hirtelen Mr. Campbell gondolatait hirtelen zokogás szakította félbe. Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy észre sem vette, amikor egy idősebb nő foglalt helyet mellette. A nő a kórház logójával ellátott köpenyt viselt, ami arra utalt, hogy ő is az intézmény betege.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: