Erős volt a verseny a Hall által képviselt, megfontolt mászási stílus és a Fischer nevével fémjelzett, vakmerő, kockázatokkal teli hegymászás között. Hiszen mindkét vállalat arra vágyott, hogy ne csak beszéljenek róluk, hanem a magazinok is cikkezzenek. Fischer gyorsan mászott, csapata hamarabb ért fel a csúcsra.
A következő helyrehozhatatlan hiba a csúcson való túl hosszú tartózkodás volt. A szabályok szerint a csúcsról való ereszkedést délután 2-kor meg kell kezdeni, függetlenül attól, hogy feljutottál-e a hegyre vagy sem. És bár azon a napon, 1996. május 10-én, a csúcsot már 13:12-kor elérte az orosz Anatolij Bukrejev, a „Mountain Madness” csapatának tagja, sokan, akiket elvakított a már oly közeli csúcs, tovább kapaszkodtak felfelé, noha a mászásra már nem maradt idejük. Hiszen az már kezdetben elveszett a serpák által elő nem készített útvonal, majd a hegyre feljutni vágyók túl hosszú sora miatt. Ilyen körülmények között a hegymászóknak nem lett volna szabad sokáig a csúcson maradniuk, ami végül végzetesnek bizonyult számukra. Scott Fischer, a „Mountain Madness” vezetője, körülbelül 15:40-kor ért fel a csúcsra. Rob Hall, az „Adventure Consultants” vezetője pedig csak 16:41-kor kezdte meg az ereszkedést a csúcsról. Holott ekkor már a negyedik táborban, vagy az oda vezető úton kellett volna lenniük.
Meg kell említeni, hogy az időjárás kegyetlen játékot játszott és gyorsan romlott, estére, 6 órára pedig komoly vihar kerekedett. A hegymászóknak fogyóban volt az oxigénjük, és a legközelebbi hely, ahol pótolhatták volna készleteiket – a Déli-csúcs – , de mint később kiderült, ott elfogytak az oxigénpalackok. A vihar túl gyorsan kezdődött, katasztrofális méreteket öltött, széttépve a tábori sátrakat. Így sok hegymászó a Déli-nyereghez vagy a negyedik táborhoz vezető úton rekedt.
Nem volt elég oxigénmaszk, és ha voltak is tartalékok, azok sem voltak elegendőek mindenkinek, mivel a serpák nem győzték szállítani a palackokat. Később azonban, amikor megtalálták az aznap elhunytak holttesteit, sokan feltették a kérdést: miért?
Miért nem figyeltek a hegymászók a gyorsan romló időjárási viszonyokra, miért nem fordultak vissza, ahelyett, hogy folytatják a mászást? Miért hagyták figyelmen kívül az alaptáborból érkező, közelgő viharra vonatkozó figyelmeztetést? És a cégek vezetői miért nem tettek semmit? A választ soha nem tudjuk meg, mert mindkét expedíció vezetője halott. Egyikük megfagyott a hegyoldalon, a másik pedig, aki a megmentésére indult, maga is eltűnt. Fischer holttestét nem messze Hallétól találták meg.
„Ott, 8848 méteres magasságban, a ritka levegőben az agy több millió sejtet veszít, a test alattomosan legyengül, és még a legtapasztaltabbak is egyik végzetes hibát követik el a másik után” – 1997-ben az események egyik résztvevője, Jon Krakauer, megjelentette az „Ég és jég” (Into Thin Air) című könyvét.
A hatalmas mennyiségű hiba, amelyek a vihar alatt is történtek, hősiességgel és önzéssel vegyülve – mindez végül óriási veszteségekhez vezetett. Még ilyen nehéz időkben is akadtak emberek, akik lemondtak az oxigénpalackokról, hogy valamilyen vélt rekordot állítsanak fel, vagy a saját büszkeségük akadályozta meg őket abban, hogy elfogadják mások segítségét.
A serpák hibái, azoknak az embereknek az önzése, akik elmentek a haldokló mellett, akinek oxigénre lett volna szüksége, és a maszk ott volt a közelben, de a félholt állapotban lévő ember már nem tudott érte menni – bár voltak, akik megpróbálták, de lezuhantak a sziklákról. A megfelelő vezetés hiánya, mivel egyikük a hegyoldalon rekedt, és – meglepő módon – visszautasította a segítséget, a másik pedig nem ért fel időben. A vezetők elvesztése súlyos csapás volt a hegymászókra, akik így magukra maradtak a heggyel.
Ez a tragédia a felelőtlenség, a kapzsiság és helyenként az emberi hanyagság mintapéldája, amely, sajnos, mindenki számára rosszul végződött.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
