És ekkor döbbent rá. A friss sír a nő képével! Visszarohant a sírhoz, és alaposan megnézte a képet. A nő valóban hasonlított rá. De hogy lehet ez, és ki volt a nő? Sarah megfogadta, hogy kideríti, és visszatért a gondnokhoz.
“Hé, várjon!” – mondta, amikor látta, hogy a férfi elsétál. “Szeretnék kérdezni valamit.”
A férfi meg sem fordult, és felgyorsította a lépteit. “Nem akarok magával beszélni! Maga egy szellem! Kérem, hagyjon békén!”
Sarah utolérte a férfit, és megragadta a karját. “Nem vagyok szellem, érti? A nevem Sarah, és csak ma reggel jöttem ide egy barátom temetésére! Szóval, kérem, mondja el, ki ő, és honnan ismeri őt!”
“A neve Abbie – Abbie Wilkinson. Az édesanyja, Kimberly minden reggel virágot árul a temetőnk előtt. Néhány napja nem jött el, mert beteg volt. Egy régi lakókocsiban lakik a közeli erdő szélén.”
“Tökéletes! Köszönöm szépen!” Mondta Sarah, miközben induláshoz készülődött. “És igen” – tette hozzá. “A szellemek nem léteznek, és ha léteznek is, nem hiszem, hogy fényes nappal előjönnek!”
Sarah elhagyta a temetőt, és egyenesen az erdőbe hajtott, hogy megkeresse Abbie anyját. Odaérve gyorsan kiszúrta az öreg lakókocsit. Leparkolt mellette, és bekopogott a lakókocsi ajtaján.
“Halló? Van ott valaki?” Nincs válasz. “A nevem Sarah, és szeretnék beszélni Önnel egy pillanatra!” – kiáltotta újra, de nem érkezett válasz.
Csüggedten megfordult Sarah, hogy távozzon, amikor a lakókocsi ajtaja nyikorogva kinyílt, és egy törékeny nő lépett ki belőle. Sarah megdermedt a döbbenettől, amikor az idős Kimberlyre nézett. A szeme mély és smaragdzöld színű volt, akárcsak az övé. Mi több, nagyon hasonlított arra, ahogy Sarah nézne ki idősebb korában. Valójában a szakasztott mása volt!
“Te?” Kimberly remegve kérdezte. “Ó, Istenem! Te vagy az! Én – nem számítottam rá, hogy valaha is újra látlak!”
Sarah megdöbbent. “Annyira hasonlítasz rám… Nem értem… Hogy lehetséges ez egyáltalán?”
Az idős asszony sírni kezdett. “Azért, mert az édesanyád vagyok, kedvesem… Ó, ezt nem hiszem el!”
Sarah zavarba jött az asszony állításától. “Anyám? Micsoda képtelenség! Te – te nem tudsz…”
“Nem hibáztatlak, édesem” – mondta a nő halkan. “Akkor még kisbaba voltál – egy kisbaba, az én kisbabám. Tizenöt éves voltam, amikor megszültelek téged és az ikertestvéredet, Abbie-t. A szüleim vallásosak voltak, és ellenezték a korai terhességemet. A barátom sem támogatott akkoriban, és utána annyira depressziós voltam, hogy meg akartam szakítani a terhességemet. De mire ezt eldöntöttem, már túl késő volt.
Mivel két gyermeket nem tudtam volna felnevelni, az egyiket egy gazdag házaspárnak adtam a kórházban, ahol szültem. Érdeklődtek az örökbefogadás iránt, de csak egy gyermeket akartak. Aztán Abbie-vel külföldre költöztem, és egyedül neveltem fel, mert nem akartam újra a szüleimmel élni. De aztán megöregedtem, és nem tudtam tovább dolgozni, így visszatértem ide…”.
“Ez azt jelenti, hogy a nő sírja… amit az előbb láttam… a nővérem sírja volt? Én – én ezt nem hiszem el!” – kiáltott fel Sarah.
“A temetőben voltál? Ó, az a szegény lány! A férje kirúgta, és egy másik nőt hozott haza. Aztán hozzám költözött. A lánya gyönyörű. A neve Ava. Szegény lányom… olyan boldog volt a babájával…., de belül olyan szomorú, olyan lehangolt volt. Ez megette őt. Ez a sok szomorúság elvette az én Abbie-met, és aztán Ava egy árvaházba került, mert egyedül már nem tudtam róla gondoskodni”.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: