Mivel a gazdaság ennyire függött a rabszolgamunkától, nem meglepő, hogy a római állam úgy döntött, szabályozza a rabszolga-kereskedelmet. A rabszolgapiacok Rómában az aedilisek, másutt pedig a quaestorok közigazgatási felügyelete alá tartoztak. Az adásvételeket egy okirat, egyfajta kötelezvény igazolta.
Egy szerencsétlen ember számára, aki épp most került rabszolgasorba, a rabszolgapiac durva bevezetés volt az őt váró megalázó életbe. A test lemeztelenítése bevett gyakorlat volt a rabszolgák és a haszonállatok esetében is, hogy a leendő vásárlók alaposan megvizsgálhassák őket, mielőtt ajánlatot tennének.
Minden rabszolga nyakába egy táblát akasztottak, amely (a vevő szemszögéből) feltárta az eladásra kínált személy pozitív és negatív tulajdonságait.
Az eladónak pontos tájékoztatást kellett nyújtania a rabszolga földrajzi származásáról, minden ismert egészségügyi problémájáról, szökési hajlamáról, öngyilkossági kísérleteiről és bármilyen más ismert „hibájáról”.
A táblán azt is fel kellett tüntetni, hogy a rabszolga nem volt-e noxa alól mentesítve, azaz követett-e el olyan bűncselekményt, amelyért a gazdának vagy kártérítést kellett fizetnie, vagy át kellett adnia a rabszolgát.
A római jog előírta a „visszavásárlást megtérítés céljából”, ha a vásárlást követő hat hónapon belül egy be nem jelentett hiba került napvilágra. Ha a rabszolgának rejtett egészségügyi problémája volt, még akkor is, ha az eladó nem tudott róla, a rabszolgát vissza lehetett adni a teljes vételár visszatérítésével.
Egy rabszolga számára a legrosszabb sorsnak a mezőgazdaságba vagy az ezüstbányákba kerülés számított. Ott ugyanis nem volt esély a gazda kegyeinek elnyerésére és elviselhető életre a szeretetének árnyékában. Róma vidéki birtokain a rabszolgáknak nem volt személyes kapcsolatuk a gazdával, csak a felügyelő ostorával találkoztak, és elvesztek az arctalan tömegben.
Idősebb Plinius 4000 mezőgazdasági rabszolgát birtokolt, és büszke is volt rá. Nem a gladiátorok, hanem a „vidéki rabszolgák” tették ki Spartacus seregének nagy részét, mert nappal a földeken halálra dolgozták magukat, éjszaka láncokban aludtak, mégis volt erejük a lázadásokhoz.
Körülbelül 40 000 római rabszolga dolgozott az ezüstbányákban, ami a legszörnyűbb sors és a mérgező por miatti gyors halál volt. A bányász rabszolgák sohasem lázadtak fel, ellentétben a „vidéki” rabszolgákkal. A bányászoknak a nap végére szó szerint nem maradt erejük, és csupán arra vágytak, hogy megéljék a következő napot.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
