Ennek eredményeként az észak-koreai rezsim csupán formálisan hirdette a nemek közötti egyenlőséget, a valóságban azonban a 20. század közepére jellemző szovjet modellt másolta, ahol a nőknek dolgozniuk kellett, ugyanakkor a családi tűzhely őrzőinek is kellett maradniuk.
1946-ban Észak-Korea elfogadta a „Nemek Közötti Egyenjogúságról” szóló törvényt, amely formálisan rögzítette a nők jogait. Választójogot kaptak (bár az egypártrendszer körülményei között ez csak formaság volt), betiltották a többnejűséget, egyszerűsítették a válásokat és kötelezték a férfiakat a gyermektartásdíj fizetésére. Később megjelent a szülési szabadság, ami ma 150 nap, de a valóságban ez keveset változtat – az észak-koreai nőknek dolgozniuk kell, családi állapotuktól függetlenül.
Az 1950-es években a hatóságok harcot indítottak a hagyományos nemi sztereotípiák ellen. A lányok egyenlő hozzáférést kaptak az oktatáshoz, a nők pedig túlsúlyba kerültek olyan területeken, mint az orvostudomány és a pedagógia. Azonban az 1950-es évek végéig Észak-Koreában a nőknek egyszerűen nem volt hol dolgozniuk.
Minden megváltozott 1958-ban, amikor a kormány úgy döntött, hogy aktívan bevonja őket a gazdaságba. Ez nemcsak ideológiai lépés volt, hanem szükségszerűség is – az országnak munkaerőre volt szüksége. Az 1960-70-es években a nők száma az iparban és a mezőgazdaságban megnőtt, 1980-ra elérve a csúcsot.
Azoknak sem hagytak pihenőt, akik otthon maradtak. A háztartásbeliek kötelesek voltak részt venni a szomszédsági egységek, az inminbanok tevékenységében: takarították az utcákat, tisztították a nyilvános vécéket, dolgoztak a földeken. Más szóval, közmunkával terhelték meg őket, de fizetés nélkül. Észak-Korea központosított gazdaságának körülményei között a pénz másodlagos szerepet játszott, az életszínvonalat pedig az állami fejadagok határozták meg. Egy dolgozó nő napi 700 gramm gabonát kapott, egy munkanélküli pedig csupán 300 grammot. Otthon maradni nem érte meg, és a legtöbb nő az hivatalos foglalkoztatást választotta.
Az 1980-as évek elejére a nők helyzete Észak-Koreában ismét változásokon ment keresztül. A gazdasági pangás a munkaerő-kereslet csökkenéséhez vezetett, és az állam már nem ragaszkodott a nők kötelező foglalkoztatásához, különösen a házasságkötés után. Sőt, hallgatólagosan ösztönözték azt a hagyományos modellt, amelyben a nő a családi tűzhely őrzőjévé vált.
Ez azonban korántsem jelentette életük megkönnyebbülését. Még akkor is, amikor a nők tömegesen dolgoztak a termelésben, a közvélemény azt diktálta, hogy minden háztartási kötelezettség – a gyermekneveléstől a házimunkáig – kizárólag az ő vállukon nyugszik. Olyan körülmények között, ahol a háztartási gépek elérhetetlenek maradtak, a szolgáltatóipar pedig gyakorlatilag fejletlen volt, a háztartás vezetése állandó, nehéz munkát jelentett.
A formális egyenlőség ellenére a nők számára a karrier elérhetetlen maradt. Csak kevesen jutottak a kezdeti vezetői pozícióknál magasabbra, a kulcspozíciókat pedig, még azokon a területeken is, ahol a nők voltak többségben, férfiak töltötték be. Például az iskolák tele voltak tanárnőkkel, de az igazgatók férfiak maradtak. A politikai élet szintén zárva volt a nők előtt: az 1960-as évek eleje után magas állami tisztségeket csak a Kim Ir Szen családjából származó nők töltöttek be.
Így tehát, miután a nőket több évtizeden át aktívan bevonták a gazdasági és társadalmi életbe, az ország fokozatosan visszatért a hagyományos patriarchális modellhez, amelyben a nőnek másodlagos szerep jutott. Dolgozhatott, de nem léphetett előre a karrierlétrán, részt vehetett a társadalmi életben, de valós befolyás nélkül. És bár látszólag továbbra is hangoztatták az egyenjogúságról szóló jelszavakat, a valóságban az állami politika egyre inkább a háború előtti időkre emlékeztetett, amikor a nő helye elsősorban otthon volt.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
