Észak-Koreában évtizedek óta jelennek meg olyan történetek Kim Ir Szen és Kim Dzsongil nagylelkűségéről, amelyekben árvák sorsáról gondoskodtak, megfelelő házastársat keresve számukra kifogástalan múlttal rendelkező családokból.
Egy nyugati olvasó számára az ilyen történetek az állam magánéletbe való beavatkozásának tűnhetnek, de az észak-koreaiak ezt a nemzet „legfőbb atyjának” gondoskodása megnyilvánulásaként értékelték.
Az országban a házasságot kötelezőnek tartják, és a legtöbb lakos meg van győződve arról, hogy mindenkinek családot kell alapítania a „megfelelő” életkorban. Mára ez az életkor eltolódott: a férfiak a katonai szolgálat után, 30 éves koruk körül házasodnak, feleségeik pedig általában néhány évvel fiatalabbak náluk.
Az 1970-es évek végéig a házasságokat az idősebbek – a szülők vagy akár a felettesek – akarata szerint kötötték. Azonban napjainkban a hagyományos „megbeszéléses házasság” – a csunme – fokozatosan átadja helyét az „önálló házasságnak” – a jonének. Ez nem mindig „szerelmi házasság” a megszokott értelemben, hanem inkább olyan szövetség, ahol a pár önállóan dönt a házasságról, a család beavatkozása nélkül.
Észak-Koreában a nők és szüleik házastárs-választási preferenciái az ország társadalmi és gazdasági változásaival együtt alakultak. Vannak, akik szerelmi házasságról álmodnak, mások a tisztességre és a megbízhatóságra összpontosítanak, de akadnak olyanok is, akik számára a legfontosabb az anyagi jólét.
Az 1970-es években a pártfunkcionárius vagy a katona számított ideális vőlegénynek. Az 1980-as években a diplomaták, a tengerészek és a külkereskedelemben dolgozók örvendtek népszerűségnek – azok, akiknek hozzáférésük volt a külföldi valutához.
Azonban az 1990-es években, az éhínség után, az észak-koreai hierarchia megváltozott: a pozíciók elvesztették jelentőségüket, a pénz pedig a siker legfőbb mércéjévé vált. Ma a pragmatikus lányok számára nem a hivatalnokok, hanem a sikeres vállalkozók és az árnyékgazdaságban tevékenykedők számítanak a legjobb partinak. Érdekes módon Észak-Koreában a vállalkozók között sok nő akad, ami ironikussá teszi a helyzetet.
A múltban Észak-Koreában a társadalmi származás döntő szerepet játszott: egy „rossz” szongbunnal (az Észak-Koreában használt, születés alapján meghatározott státuszrendszerrel) rendelkező személy, például földbirtokosok leszármazottja vagy egy disszidens rokona, nem számíthatott sem tekintélyes oktatásra, sem magas beosztásra. Ma azonban a helyzet megváltozott. A származás már nem akadálya a sikernek, különösen, ha valaki ért a pénzcsináláshoz.
A gazdag kereskedők, a nem túl előkelő szongbun ellenére is kívánatos vőlegényekké válnak, házasságaik a pártelit sarjaival pedig a régi európai arisztokraták és iparmágnások közötti szövetségekre emlékeztetnek. Ahogy egy észak-koreai „nénike” megjegyezte: „Mi lehet jobb a pénz és a hatalom egyesítésénél?”
De ne gondold, hogy Észak-Koreában minden házasság csak az érdekről szól. Vannak, akiknek az érzések fontosabbak a státusznál és az anyagi jólétnél. Végül is, pragmatikusok és romantikusok mindenütt léteznek.
Amikor 1945-ben Észak-Koreába eljutott a szocializmus, azt a nők jogainak kiterjesztéséről szóló retorika kísérte. Azonban addigra a szovjet politika már elfordult a korai feminista radikalizmustól, és az észak-koreai vezetők éppen ezt a konzervatívabb változatot vették át. Legtöbbjük paraszti vagy kisnemesi származású volt, és a hagyományos családi berendezkedés eszméi teljesen természetesnek tűntek számukra.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
