A „folyami ló” heves természete nemcsak a felnőtt egyedeket, hanem a kicsinyeit is érinti. Először is, az új vezér megszabadul az előző vezér utódaitól. Másodszor, miattuk nehéz a kedves nőstények közelébe férkőzni, hiszen azok hol rejtőznek, hol szoptatnak, hol a kicsinyeikkel foglalkoznak.
Ha egy hím felfedez egy nőstényt, aki épp a kicsinyeit neveli, a „szívtipró” dühös lesz. Ha a szaporodásról van szó, a víziló minden elérhető eszközt bevet, hogy elérje a célját.
A vízilovakat leginkább két dolog érdekli: a teli has és a párzás. Az előbbihez el kell verni a versenytársakat. Az utóbbihoz pedig le kell győzni mindenkit, aki csak a közelükbe merészkedik. Butaság lenne a nőstényeket jogfosztott parasztlányoknak nevezni. A kicsinyeik felnevelésének időszakában a csordában az agresszió szintje az egekben van. Ilyenkor a düh hormonjai közvetlenül az idegrendszerbe áramlanak. A legkisebb pillantás a kicsinyek felé is megfeszíti a türelem vékony húrját.
A vízilovak hímjeit a kalózokhoz lehetne hasonlítani. A csoporton belüli légkör egyáltalán nem barátságos. A „kapitányi híd” elfoglalására szinte óránként kísérlet történik. A háborúzó „hajók” közötti nyílt konfliktus nyomai pedig minden egyes egyeden tisztán láthatók.
Az egyiknek lyukas az oldala, a másiknak tönkrement a „vitorlája”, a harmadiknak megsérült a „hajóteste”. A győztes uralma nem tart sokáig. Elég, ha a vesztes begyógyítja a sérüléseit, és a harc újra kezdődik. Úgy tűnik, itt mindenki megjárta a maga „próbáját”, de soha nem tanul belőle semmit. A fajon belüli „zsiványság” még jó időkben is virágzik, aszály idején pedig a helyzet csak rosszabb lesz.
A méreteit tekintve a víziló rengeteget eszik! De az emésztőrendszerének van egy kevésbé kellemes oldala is. A feldolgozott táplálékot a víziló hasznosan használja fel. Miután jóllakott a parton, a „trágyát” a vízbe viszi, hogy tápanyagokkal gazdagítsa az otthonát. Ebből a tó páncélos lakói megépítik a házaikat, majd szorgalmasan oxigént termelnek. Ez nagyon fontos a halak és a többi szomszéd számára.
Az életműködésének maradványait másra is használja: a versenytársak megfenyegetésére. Amikor meghallja az agresszív „bandák” közeledtét, a víziló „tüzet nyit”. Rövid farkát permetezőként használja. Propellerszerűen csóválva szétfröcsköli a ürülékét.
Az emberi szemnek és orrnak ez egy elég „fullasztó” dolog. A riválisoknak pedig egyértelmű jelzés, hogy nem szabad támadni!
A természetanya bőkezűen adományozott ravaszságot a vízilónak, de a fékezés mechanizmusát elfelejtette beépíteni! A testpozitivitás mintapéldánya mindig meggondolatlanul veti bele magát a harcba. A víziló talán nem is harcol, egyszerűen megragadja az ellenfelét a testénél (pont a gerinc közepénél), majd elviszi a saját „birodalmába”. És ott… ott aztán mélyebbre merül vele, nem hagyva őt levegőt venni! A legtöbb élethelyzetben a víziló ösztönösen cselekszik, és nem szeret sokat gondolkodni a tettein. A tanulás sem az erőssége. A víziló naponta képes ugyanabba a hibába esni!
Ha az útjába akadály kerül, a víziló az erejét fogja használni, nem az eszét! Így a „legkevésbé okos szárazföldi állat” díját a mai történetünk hőse kapja…
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
