Láttál már valaha körkörösen mozgó hangyákat?
Az evolúció szempontjából a hangyák rendkívül sikeres élőlények. A becslések szerint a teljes számuk körülbelül 10 000 billió egyed, az össztömegük pedig nagyjából tízszerese a Homo sapiens faj képviselőinek tömegéhez képest.
Rendkívül ősi élőlények, amelyek körülbelül 120 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Ezek a rovarok, amelyeket körülbelül 14 000 különböző faj képvisel, a bolygó egyik legfélelmetesebb és legnagyobb számú élőlényei közé tartoznak.
Mindannyian tudjuk, hogy a hangyák rendkívül erősek, és könnyedén elbírnak a saját súlyuknál tízszer nehezebb tárgyakat is. A tudósok pedig nem győzik csodálni a közösségeik összetett társadalmi szerkezetét.
A munkamegosztás náluk biológiai szinten rögzült, vagyis a különböző méretű és nemű hangyák „programozva” vannak arra, hogy katonák, munkások, hímek vagy királynők legyenek. De mindez nem akadályozza meg némelyiküket abban, hogy teljesen irracionális, sőt, öngyilkos viselkedést mutasson.
Így például a vándorhangyák tömegesen pusztulnak el egy végtelen körforgásban, amelyet néha „halálspirálnak” is neveznek.
Táplálékkeresés közben a hangyák tömegesen támadnak, és képesek legyőzni a náluk jóval nagyobb élőlényeket is. A probléma az, hogy a vándorhangyák gyakorlatilag vakok. A szaglásukra hagyatkoznak, és hozzászoktak ahhoz, hogy a velük menetelő társaik feromonjainak szagát kövessék. A feromonokat a csápjaikkal érzékelik.
Az esetek túlnyomó többségében ez tökéletesen működik, de képzeld magad egy nagy támadásban részt vevő hangya helyébe. Követed az elöl haladó társaid által hagyott feromonok szagát. De egy bizonyos ponton letérsz a helyes útról, és egy régi, már nem aktuális „ösvényre” térsz. Ugyanezt teszik a mögötted haladó hangyák is.
Egy idő után a csápjaid teljesen friss feromonokat érzékelnek, amelyeket már semmivel sem lehet összetéveszteni. Vajon ez azt jelenti, hogy jó úton jársz? Egyáltalán nem! Anélkül, hogy tudnád, most körbe-körbe mész azok után a hangyák után, akik egyébként téged követnek.
Így alakul ki a halálspirál. Ha valamilyen külső tényező nem tereli vissza a rovarokat a helyes útra, vagy nem kezdenek el kellően nagy számban kilépni ebből a végtelen körből, a körbe-körbe futás a teljes kimerülésig és a résztvevők tömeges pusztulásáig tart.
Ezt a jelenséget először William Wheeler amerikai entomológus írta le 1910-ben. A tudós két napon keresztül figyelte, ahogy a rovarok, csak a csápjaik jelzéseire hagyatkozva, vakon követik egymást, anélkül, hogy észrevennék, hogy nem haladnak sehova, és feleslegesen pazarolják az energiájukat. „Soha nem láttam ennél megdöbbentőbb és meggyőzőbb bizonyítékát annak, hogy mennyire korlátozott lehet egy természetes ösztön” – írta később.
Ezt a jelenséget először William Wheeler amerikai entomológus írta le 1910-ben. A tudós két napon keresztül figyelte, ahogy a rovarok, csak a csápjaik jelzéseire hagyatkozva, vakon követik egymást, anélkül, hogy észrevennék, hogy nem haladnak sehova, és feleslegesen pazarolják az energiájukat. „Soha nem láttam ennél megdöbbentőbb és meggyőzőbb bizonyítékát annak, hogy mennyire korlátozott lehet egy természetes ösztön” – írta később.
A vándorhangyák halálspirálja önmagában is félelmetes az értelmetlensége miatt, de különösen hátborzongatóvá teszi a mérete, amelyet elérhet. Egyszer Guyanában egy 400 méter átmérőjű hurkot figyeltek meg. Minden hangyának körülbelül két és fél órájába telt, hogy megtegyen egy kört.
A menetelést megfigyelő tudós arról számolt be, hogy körülbelül két napig tartott, és a zárt útvonalat fokozatosan egyre több elpusztult rovar torlaszolta el. Egy gyengédebb szívű és kevésbé kíváncsi elméjű ember talán megpróbálta volna kivezetni a hangyákat a halálos spirálból, és egyes szakértők szerint erre alkalmas lehet például egy kéznél lévő illatosító, amivel „kiutat lehet nekik mutatni” a zsákutcából.
Miért nem fejlesztették ki a rovarok az evolúció során azt a képességet, hogy elkerüljék a végtelenül ostoba tömeges önpusztulást? Valószínűleg a kolóniáik nem tartják elég katasztrofálisnak ezt a jelenséget, a teljes populáció néhány százalékának ily módon történő elvesztése ugyanis nem nagy veszteség számukra, ezért az önpusztító halálspirálba kerülést megelőző protokoll kidolgozása valószínűleg soha nem élvezett náluk igazán fontos evolúciós prioritást.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
