Az ilyen szupermamákat néha momzillának (az angol anya és a godzilla szó egyesítése) vagy momagonnak (angol anya és sárkány szavak egyesítése) is nevezik.
Azért, hogy a gyermekeiket tekintélyes óvodába vagy iskolába írathassák be, a szülők gyakorlatilag bármire képesek.

Utódaik nevelésének elősegítése érdekében egyes szülők nem éppen „tiszta” módszerekhez folyamodnak. Például az egyik étteremtulajdonos megpróbált 95.000 dollárnak megfelelő kenőpénzt adni azért, hogy a gyermeke az ország legrangosabb óvodájában tanulhasson.
Ezt az ovit Aoyama Gakuin-nak hívják. Évente összesen 40 gyereket vesznek fel ide, pedig a jelentkezők száma a kétezret is meghaladja annak ellenére, hogy a kisgyerekeknek egy nagyon komoly tesztet kell sikeresen teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán jelentkezhessenek.
Egy időben Ryoko Sato könyve, a “Juken wa Hahaoya ga Kyu-wari” (a címet úgy lehetne lefordítani, hogy „az anyaság nagy része”) kavart nagy port a japán sajtóban. A könyv szerzője, Ryoko őszintén beszélt arról, hogyan sikerült felnevelnie 4 gyereket, röviden ezeket a szabályokat követve:
- Nincs románc a férjjel;
- Minden szabad percet a gyerekeknek kell szentelni;
- A gyerekek nem lehetnek szerelmesek.
Ennek eredményeképpen mind a négy gyerek bejutott a Tokiói Egyetemre – az ország legjobb egyetemére – és sikeres orvosok lettek. A könyv persze nem tér ki a gyerekek, a férj, vagy magának az anyukának a lelkiállapotára.

Az anyukák állandó versenyben állnak egymással és gyakran nagyon furfangosak: például bezárják a szomszéd gyereket a liftbe, elvágják a házukba vezető internetkábelt vagy egyéb kreatív módon akadályozzák meg, hogy a rivális gyerekek ugyanolyan felkészültek lehessenek, mint az ő gyerekeik, akik ez idő alatt végig a szobájukban tanulnak, és ezáltal sokkal felkészültebben várják a különféle vizsgákat, mint a legősibb riválisaik
A gyerekeket a születésüktől kezdve az egyetem végéig megfigyelik.

A középiskola elvégzése után és az elit egyetemre történő bekerüléssek a gyermekek feletti kontroll továbbra sem szűnik meg. A legtöbb elit egyetemre bejutó diákkal az édesanyja is az iskola közelébe költözik, bár előfordul, hogy nem egy helyre: amíg a diák kollégiumban tanul, az édesanyja egy közeli albérletben vagy hotelban lakik, és minden szabadidejüket együtt, az édesanya felügyelete alatt töltik. A szó szoros értelmében kézen fogva viszik a fiatal felnőtt utódaikat az egyetemre, egészen a megfelelő előadóteremig, hogy semmi se terelhesse el a gyerekük figyelmét, vagy ne adj Isten’ esetleg beleszeressen valakibe. Az édesanyák az előcsarnokban ülve várják, amíg véget ér a gyerekük előadása, és ki nem jönnek a teremből.
A vizsgáknál is hasonló szigor zajlik, azzal a különbséggel, hogy a szupermamák egy esetleges sikertelen vizsga után nagyobb eséllyel várnak inkább még egy évet vagy akár többet is, ami alatt még jobban felkészíthetik az utódjaikat, mintsem, hogy a gyenge vizsgaeredmény miatt egy másodrangú egyetemre járjon a gyermekük.
Mi a véleményed a japán szupermamákról? Egyetértesz a nevelési stílusukkal vagy elítéled, amit csinálnak?
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: