A finnek felismerték, hogy Európában nagy baj készülődik, és hogy ők lehetnek az elsők, akiket eltaposnak a két szuperhatalom közötti harcban, ezért elkezdtek felkészülni.
Első lépésként hihetetlen mennyiségű fenyőfát vágtak ki, és vastag drótkötelekkel a magasba emelték őket az erdő fölé, támasztékokkal, ahogyan a nagyfeszültségű vezetékeknél szokták.
Képzeld el, milyen abszurd látvány tárult volna egy kívülálló szeme elé: az erdő felett kifeszített drótkötelek, és egy második lombkoronaszint, mintha a függőkertek finn változatát látnád.
Ha közelebbről megnézed, láthatod, hogy ezek a fák nem a levegőben lebegnek. A második kép utólag színezett és digitálisan felújított.
Az utak védelme!
Pontosabban: elrejtése!
A helyzet az, hogy a Szovjetunió és Finnország határának mentén körülbelül 20 különböző út volt. Ezek tökéletesen egyenes, széles irtások voltak, kitaposott földutakkal. Ezeken keresztül zajlott a két ország közötti közlekedés.
A finn csapatok mozgásának ellenőrzése és a határon túli tevékenység megfigyelése érdekében a szovjet parancsnokság hatalmas fa kilátótornyokat épített közvetlenül a határra, amelyek 3-4-szer magasabbak voltak a fák lombkoronájánál.
A tornyokban megfigyelők ültek távcsövekkel és egyéb optikai eszközökkel, és figyelték, hogy ki, merre, miért és hogyan mozog. Ez nagyon egyszerű volt, mivel a túloldalon az utak egyenesek voltak, mint a kifeszített cérna. Ezért a legapróbb mozgás is kilométerekről meglátszott.
A finnek, hogy elrejtsék a mozgásukat, az utak mentén növő legmagasabb fákhoz még egy fatörzset kötöztek, drótköteleket feszítettek ki közöttük, a kötelekre pedig egy csomó vékony fenyőfát aggattak fel.
Abban az időben ez egy zseniális trükknek számított, amelynek szerzője nem más volt, mint az orosz hadsereg egykori altábornagya, és a finn hadsereg későbbi tábornagya, Carl Gustaf Emil von Mannerheim báró.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
