A komancs törzs az egyik legkegyetlenebbnek számított az európai foglyokkal szemben. A Fort Parker elleni támadás és a túlélők elfogása után a fehér férfiakat és nőket megkínozták, és sok fogoly nő az erőszak áldozatává vált.
Ezenkívül a komancsok fogságába esett nők nemcsak arra kényszerültek, hogy kielégítsék elrablóikat, hanem nehéz fizikai munkát is végezniük kellett: vizet hordani, fát vágni, ruhát varrni és kosarat fonni.
Más, harciasabb törzseknél, mint például az irokézeknél, az elfogott nők gyakran addig maradtak fogságban, amíg gyermeket nem szültek, így pótolva az elesett apákat vagy testvéreket. Ezután ezeket a nőket (gyakran) halálra éheztették és megölték.
De voltak kivételek is. Például egy angol nő, Rachel Plummer, aki a komancsok fogságába esett, kitartásával kivívta a tiszteletüket, és befogadták a törzsbe.
A 17. és 19. század között az amerikai irodalomban széles körben elterjedt a „fogságban az indiánoknál” című életrajzi női történetek műfaja. Ezek a valós eseményeken alapuló művek olyan eseteket írtak le, amikor az őslakosok nőket raboltak el, és azok további életét fogságban, valamint későbbi szabadulásukat és visszatérésüket a civilizációba.
Ezek a nők, miután indián törzsbe kerültek, megtanulták a nyelvüket, átvették a hagyományokat és szokásokat, majd a közösség teljes jogú tagjaivá váltak.
Például egy Olive Oatman nevű nőt (a fenti képen) 1851-ben fogtak el, és több évet töltött a mohave indiánok között, teljesen beilleszkedve a társadalmukba. Az arcára még a törzs hagyományos tetoválásait is felhelyezték, amelyeket csak a törzs közeli tagjai kaphattak meg, nem pedig idegenek.
A széles körben elterjedt félelmek ellenére a fogságba esett nők és az indiánok (akik megpróbálták asszimilálni az európai nőket) közötti romantikus kapcsolatok általában nem alakultak ki a házasságkötés előtt. Bár gyakran kényszerítették őket a fiatal harcosokkal való szövetségre akaratuk ellenére, mégis igyekeztek visszafogottan és (viszonylag) emberségesen bánni velük.
A kanadai indiánok gyakran razziákat indítottak Új-Anglia települései ellen, túszul ejtve az embereket váltságdíjért. A legtöbb erdei törzs számára azonban a fehér foglyok nem csereeszközként szolgáltak, hanem a háborúk és járványok okozta veszteségek pótlásának módjaként.
A szabadon bocsátás helyett gyakran akaratuk ellenére asszimilálták őket az indián társadalomba: megtanították nekik a helyi nyelvet, hagyományos ruhákba és ékszerekbe öltöztették őket. Idővel a törzs teljes jogú tagjaivá váltak, és számos esetben örökbefogadott lányokként fogadták el őket.
Bizonyos esetekben a foglyokat váltságdíj céljából tartották fogva. Például az 1622-es jamestowni mészárlást követően a powhatanok 20 nőt ejtettek fogságba, akiket később kizárólag váltságdíj megszerzésére használtak fel, rabszolgaként tartva őket fogva. A különböző törzseknek eltérő követeléseik voltak, amelyekért hajlandóak voltak elengedni a nőket. De ez már egy másik cikk témája.
A fogoly nőkkel való bánásmód nagymértékben függött számos tényezőtől, beleértve az adott törzs kulturális gyakorlatát és az elfogás egyedi körülményeit.
Figyelemre méltó azonban, hogy a 20. század végén amerikai tudósok kimutatták, hogy a rezervátumokban élő modern indián lakosság mintegy 30%-ának európai gyökerei vannak. Ez a közel három évszázadon át tartó európai nők elrablásának és az azt követő asszimilációjuknak köszönhető.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
