Manapság a velencei maszk a karnevál szimbólumának (és elengedhetetlen ünnepi kellékének) számít.
Ha a velenceiek elrejtették az arcukat egy maszk mögé, nemcsak megőrizhették a névtelenségüket, hanem szerencsejátékozhattak, randevúzhattak, élvezeteknek adhatták át magukat, sőt, még bűncselekményeket is elkövethettek, hogy aztán reggelre továbbra is jámbor polgárok maradjanak…
A hatóságok többször is megpróbálták korlátozni a maszkviselést, de a velenceiek megtanulták kijátszani a tilalmakat, mert a maszk az abszolút szabadság érzetét adta. Mindenki viselt maszkot: arisztokraták és szolgák, kurtizánok és jámbor feleségek, orvosok és gyilkosok…
A maszk nem ismeri sem a kort, sem a nemet; ha felveszed, nemcsak a saját arcodról mondasz le, hanem az erkölcsi normákról is…
Az első maszkokat bőrből, szövetből vagy papírmaséból készítették, de évről évre bonyolultabbá és érdekesebbé váltak. A XV. századtól egy új foglalkozás jelent meg: a „maschereri” – a maszkok készítésének mestere.
A karneválra szánt maszkok készítésének titkait a mesterek nemzedékről nemzedékre adták tovább, így egész „maschereri” dinasztiák alakultak ki.
Talán a legkülönösebb és legrejtélyesebb a moretta maszk, amely egy rövid népszerűségi hullámot élt meg, majd 1760-ra eltűnt…
Franciaországból érkezett Velencébe. Az 1600-as évek végén a párizsi nők számára megszokott volt, hogy eltakarják az arcukat, amikor nyilvánosság elé mentek. Ha egy hölgy nem akart kalapot viselni, hogy megvédje sápadt bőrét a naptól, akkor a moretta maszk jelentette az alternatívát.
Az egyik verzió szerint a nevét a „mór” szóból kapta, ami a velencei dialektusban fekete színt jelent. Ráadásul a maszk kontrasztban állt az arc nemes sápadtságával, amit abban az időben a felsőbb körökben különösen nagyra becsültek.
„A család fejei és a férjek a feleségeiket és lányaikat a térre [Szent Márk tér] vezették, hogy találkozzanak a rokonaikkal vagy a zárdába a nővérekhez […]. A nők és lányok arcát fekete bársonyból készült Moretta [maszk] borította, ami elősegítette a bőr fehérségének ragyogását, ezáltal viselőjét még feltűnőbbé téve” – Giovanni Grevembroch, a XVIII. századi velencei szokások kutatója.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
