Ráadásul a színes üveg akkoriban szimpla kísérletezés volt. Az üvegfúvó nem tudta 100%-ig biztosan, hogy mi fog kisülni belőle, a szervetlen kémia tankönyvei pedig akkoriban még nem léteztek, ezért mindent a hasukra ütve csináltak. És ha valami sikerült, akkor elsőként a királyhoz vagy a helyi földesúrhoz vitték az elkészült dolgot:
- Nézd csak meg, királyuram, mit alkottunk!
Nos, a királyok pedig vagy megvették nagyon sok pénzért, vagy elvették erőszakkal. Néha talán máshogy, például barterben fizették ki a mestert.
Különösen az irizáló, piros, bíbor, narancssárga, élénksárga, kék üveget becsülték nagyra. Ilyen edényeket kizárólag a királyoknak ajándékoztak. Ezért azok a gazdag emberek, aki titokban úgy döntöttek, hogy beszereznek egy ilyen csinos kis üveget, a fejüket kockáztatták a konokságukért.
Mert nem illett a státuszához a holmi!
És itt érkezünk el magához a betegséghez. A helyzet ugyanis az, hogy néhány év elteltével a drága „királyi” üvegből készült tárgyak olykor hirtelen elkezdtek elhalványulni. Az élénk, telített vörös szín helyett az üveg: először zavarossá, aztán piszkossá vált, majd telített tejszerű árnyalatot kapott, enyhe gyűrődési hatással, mint a krakkolt lakk.
És ezt a szennyeződést sem a középkori mosogatószer, sem a homok, sem a szappan, sem a lúg, sem semmi más nem tudta eltávolítani!
Az utolsó, 4. szakaszban az üveg apró hálóba kezdett repedezni, ebben a hálóban pedig kellemetlen mikrobák telepedtek meg, amelyek a hálót színesebbé tették: néha zölddé, néha szürkévé, vagy egyszerűen zavarossá, barnává. Vagyis összességében ezek a nagyon drága és szép dolgok elképzelhetetlen szörnyeteggé változtak.
Az üvegfúvók ezt nem tudták megmagyarázni. Viszont remekül meg tudták magyarázni az inkvizíció emberei, akik a szomorú uralkodónak azt adagolták be, hogy ez valószínűleg rossz előjel. Az edény ugyanis nem véletlenül készült pirosra, ez a királyi hatalom tisztaságának a tükörképe, ha pedig ez elhalványult, akkor hamarosan nagy baj várható.
Ezért féltek az üvegpestistől úgy az emberek, mint a tűztől, mivel az az egész államra kiterjedő nagy problémákat vetített előre. Természetesen az inkvizíció véleménye szerint, hogy ez ne történhessen meg, valakit el kellett gyorsan égetni. A király nem volt opció, ezért a végén általában az az üvegfúvó mesterember járt pórul, akinek a keze alól a hibás edény került ki.
Összességében tehát az edény „megbetegedett”, a király félt, a mestert pedig kivégezték a máglyán. És mindenki (természetesen a mester kivételével) örült, hogy nagyon könnyen megúszta, és időben bebiztosította magát.
Az európai üvegfúvás teljes története során összesen 3 üvegkészítő mestert végeztek ki. A boszorkányokhoz, varázslókhoz és alkimistákhoz képest ez elvileg nem is olyan sok. De ez a mennyiség is éppen elég volt ahhoz, hogy a mesterek gondosabban álljanak hozzá a „királyi üveg” elkészítéséhez.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
