A rabszolgák engedély nélküli megölése Hadrianus császár uralkodása idején vált tilossá, de már jóval korábban, az i.e. 1. században is két törvényt hoztak a rabszolgatartók önkényuralmának korlátozása végett. A Kr.u. 67-ben elfogadott Petronius-törvény megtiltotta a rabszolgák vadállatok elé dobását szórakozási célokkal. A Kr.u. 47-ben kihirdetett Claudius-törvény szabadságot biztosított azoknak a rabszolgáknak, akiknek gazdáik betegség esetén nem biztosítottak gyógykezelést és ellátást. A 4. században, Konstantin császár uralkodása alatt egy rabszolga gazda általi megölése sima emberöléssel egyenértékűvé vált – innentől kezdve törvényileg is büntették.
A negyedik pont a rabszolgák beleegyezése nélküli eladását érintette, és megtiltotta a rokonok szétválasztását az eladásuk során. A rabszolga-családtagok szétválasztásának tilalma csak Diocletianus császár uralkodása idején, a 3. század végén vált általánossá, majd később eltörölték. Ezzel egyidejűleg a rabszolgák közötti házasságkötést is jogszerűvé tették.
Az ötödik és egyben utolsó pont a rabszolga beleegyezése nélküli felszabadítását tiltotta meg. A római rabszolgatartók gyakran szabadították fel rabszolgáikat olyankor, ha azok már nem voltak hasznosak számukra, például öregség vagy súlyos betegség esetén, és ezzel gyakorlatilag magukra hagyták őket meghalni az utcán. Azonban azok az emberek, akik önként adták el magukat rabszolgának, nem akartak ilyen sorsra jutni, és kiegészítették az adásvételi szerződést egy olyan ponttal, amely megvédte őket ettől a kegyetlen sorstól.
Ezek az emberek kötelezték magukat, hogy hűségesen szolgálják az uraikat, cserébe azonban az úrnak is biztosítania kellett számukra egyfajta „szociális csomagot”: gyógykezelést betegség esetén, élelmet és lehetőséget arra, hogy nyugodtan leélhessék hátralévő napjaikat az úr házában.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
