A középkori nők nem ültek egész nap az ablaknál
Természetesen a feminizmus, ahogy ma ismerjük, nem létezett a középkorban. A nők egyes cselekedetei azonban arra késztetnek bennünket, hogy felfigyeljünk arra, hogy viselkedésük túllép a patriarchális társadalom által felállított korlátok keretein.
„Felforgató tevékenységüket”, amely a férfiak uralmával szemben irányult, a középkori nők különböző módon folytatták. Ma ez naivnak tűnhet számunkra, de akkoriban a nők számára ez volt az egyetlen módja annak, hogy kijelentsék, hogy a nő nem a férfi árnyéka, hanem önálló személyiség.
Így például nem titok, hogy a nők nem vehettek részt az egyház életében a férfiakkal egyenrangúan. Például nem volt szabad megérinteniük az oltárt. Ekkor ők, figyeld, teljesen elfogadható ürüggyel vállalkoztak arra, hogy saját kezűleg készítsenek oltártakarót, így alkotásukon keresztül a kezeik tulajdonképpen megérinthették a minden keresztény számára szent ereklyét. És a férfiak? Ők mindezt a feleségeik jámborságának, engedelmességének és szelídségének tulajdonították. És büszkék voltak rájuk, anélkül, hogy gyanították volna, milyen tiltakozási tűz tombol a szívükben.
Természetesen nem állíthatjuk, hogy ez a feminista áramlatok klasszikus példája volt, de kétségtelenül ez volt a módja annak, hogy ügyesen megkerüljék az érintési tilalmat.
Egy másik, nyilvánvalóbb módja annak, hogy megmutassák magukat, az volt, hogy sok nő, aki egyszer férjhez ment, és megözvegyült, inkább ebben az állapotban maradt, és nem ment újra férjhez. Az özvegyek különleges helyet foglaltak el a társadalomban. A tulajdon és a vagyon tekintetében olyan jogokat szereztek, amelyek alig maradtak el a férfiak jogaitól. Sőt, az özvegyet a család fejének tekintették.
De még ha a férjjel minden rendben is volt, és csak elment… mondjuk keresztes hadjáratba, akkor is a felesége intézte az összes ügyet. Erre az időszakra mindenkin átmeneti elmezavar és amnézia uralkodott. A környezetük elfelejtette, hogy a nő egy gyenge lény, aki nem képes gondolkodni és döntéseket hozni. Kérésekkel és panaszokkal fordultak hozzá, ő írta alá a dokumentumokat, tőle várták a vár és a birtokok irányításával kapcsolatos utasításokat, és néha, szükség esetén, a vállára nehezedett a vár védelme a támadásoktól.
A várak nem mindig voltak sötétek és hidegek
A várakat általában sötétnek és komornak ábrázolják. Ezekre a rajzokra nézve három bundába burkolózó, félig megfagyott várlakók képe jelenik meg előttünk. Persze lehetséges, hogy néhány vár valóban ilyen volt, de… korántsem mindegyik.
Leggyakrabban a vár nagytermében, amelynek ura megengedhette magának, a hideg évszakban állandóan égették a nyílt kandallót. Ez volt a fő hő- és fényforrás. De ez csak a XII. századig volt így. Később megjelentek a kandallók, amelyekkel a vár összes lakóhelyiségét felszerelték. A vár falain lévő faliszőnyegek nemcsak esztétikai szerepet játszottak, hanem a hő megőrzésére is szolgáltak. A személyes szobákban a kandalló mellett a baldachinos ágyak is segítettek megőrizni a meleget.
Ha egy középkori várban alaposan megnézzük a falakat, sok kis négyzet alakú mélyedést láthatunk. A régi időkben ezekbe helyezték a gyertyákat és a lámpákat, amelyek világítást biztosítottak, és további meleget adtak. Minél magasabban állt a vár ura a társadalmi ranglétrán, annál fényesebben égtek a gyertyák, és annál erősebb volt a méhviasz illata. A szegényebb várakban szörnyű állati zsír szag terjengett.
A hálószobák nem voltak személyes terek
A középkori elképzelések a magánéletről nagyon különböztek a maitól. Szóval, ha a hálószobádban veled együtt több ember is tartózkodott, akkor nem volt miért panaszkodnod.
Az úri hálószobákban az ágynak mindig volt baldachinja. Címerrel és más heraldikai szimbólumokkal vagy bibliai jelenetekkel díszítették. Az ágy azonban nemcsak alvásra szolgált. Gyakran pihenőhelyként vagy… dolgozószobaként szolgált. Bár az ágyban fogadni a látogatókat divat csak kicsit később jelent meg, a középkorban a lord vagy a földesúr megengedhette magának, hogy aláírjon pár rendeletet anélkül, hogy felkelt volna az ágyból.
A legrégebbi fennmaradt ágyak Angliában a XV. századból származnak. Minél magasabban állt a vár ura a társadalmi ranglétrán, annál díszesebb volt az ágya. A szegények ágy nélkül aludtak. Jó, ha volt egy szalmakötegük.
A gyerekeket szerették és megbecsülték
Az arisztokraták gyermekeit gyakran az udvarban nevelték. De még ha ez a nagy megtiszteltetés el is kerülte a családot, a nemesi sarjak akkor is távol az otthontól kapták az oktatást. Gyakran már korán elvitték a gyerekeket otthonról. Őket követte a dajka és egy egész szolgasereg.
Számunkra ez a gyereknevelési megközelítés önzőnek, sőt felháborítónak tűnik. De ne felejtsük el, hogy a középkort, ahol egészen más társadalmi normák uralkodtak a gyerekneveléssel kapcsolatban, a mai mércével mérni teljesen helytelen. Hiba lenne a szülőknek a gyerekekkel szembeni ilyen viselkedését a szeretet hiányaként értelmezni.
Számos bizonyíték maradt fenn arra vonatkozóan, hogy a gyermekek szabadideje elég változatos volt. A gyerekek tematikus játékokat játszottak. Az ásatások során rengeteg játékot találtak, köztük egy Londonban talált, kiválóan megőrzött kis ónmadarat, babákat, lovagokat és állatfigurákat. A gyerekeknek miniatűr bútorai voltak, amelyeket feltehetően arra használtak, hogy megtanítsák nekik a társadalomban betöltött szerepüket.
A temetkezési gyakorlat szempontjából a gyerekeket különleges módon kezelték. Gyakran a felnőttektől elkülönítve, a templom nyugati oldalán temették el őket. Különös figyelmet fordítottak a temetési szertartásaikra.
A női ciklushoz való hozzáállás
A közvetlen régészeti bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy a nők hogyan könnyítették meg életüket a menstruáció alatt, meglehetősen korlátozottak. Valószínűleg a kritikus napokon a nők textíliát használtak, ezért nem meglepő, hogy ez nem maradt fenn napjainkig. Vannak azonban közvetett utalások arra vonatkozóan, hogy a nők hogyan birkóztak meg a menstruációs és szülési fájdalmakkal.
Néhány középkori vár területén még ma is nőnek a sok évszázaddal ezelőtt ültetett növények. Figyelemre méltó, hogy ilyen hosszú idő elteltével is megfigyelhető némi zónázás. Így a vadon élő, de egykor dísznövények távolabb nőnek azoktól a növényektől, amelyeket a gyógyítók és a gyógyszerészek gyógyszerek készítéséhez használtak.
Így Anglia egyik legrégebbi várában, a még I. Edward által épített Rhuddlan kastélyban meggyőző bizonyítékok maradtak fenn az ott egykor létezett királyi gyógynövénykertről. A vár területén, ahol egykor gondos kezek ültették őket, a ma is növekvő növények között megtalálható a nadragulya (Hyoscyamus niger) és a vadzsálya (Salvia verbenaca). És a szomszédságukban burjánzik a csalán.
Nem titok, hogy a nadragulyát gyakran használták nyugtatóként és fájdalomcsillapítóként, többek között a menstruáció vagy a szülés alatt.
Napjainkig fennmaradt néhány forrás, amely a középkori nők higiéniájáról mesél. Így a XI. századi óangol herbáriumban, gyönyörű latin nyelven, számos érdekes recept található a menstruációs fájdalom enyhítésére:
„Vegyél urtica növényt, törd össze mozsárban, adj hozzá egy kis mézet és nedves gyapjút. Kend be a nemi szerveket”.
Ez mind rendben is lenne, már persze, ha nem lenne a gyógyszer fő összetevője az Urtica nevű csalán. El tudom képzelni annak a nőnek a szemét, aki megbízva a tudományos értekezés szerzőjében, lelkiismeretesen követte a herbáriumot összeállító okos ember ajánlásait… aki, hát nem kétséges, hogy férfi volt.
Végül érdemes megemlíteni a menstruációs vérrel kapcsolatos társadalmi tabuk létezését. A papok azt állították, hogy egy tisztátalan nő egyetlen pillantása is elég ahhoz, hogy megmérgezzen egy csecsemőt, tönkretegye a termést, vagy ami még rosszabb … elrontsa a sört. Az egyetlen pozitívum az, hogy a középkorban a nők gyakrabban voltak terhesek, így ha csak kicsivel is de ritkábban kellett szembesülniük a nehéz napok alatti viszontagságokkal.