A meglepetés, amit az újonnan megválasztott amerikai elnök, Donald Trump szavai okoztak, miszerint az országának „szüksége van” Grönlandra, azonnal a világ figyelmének középpontjába helyezte a bolygó legnagyobb szigetét.
Ezzel kapcsolatban pedig jogosan merül fel a kérdés: mi köze ehhez Dániának, amely jelenleg Grönlandot birtokolja? Hallott már valaki a dán vikingek terjeszkedéséről? Nem. Mi van a híres dán tengerészekkel? Azokból sem volt sok.
Hogy tudta tehát Dánia, amelynek soha nem voltak jelentős méretű gyarmatai más kontinenseken, megszerezni Grönlandot, és ezzel Európa (Oroszországot leszámítva) legnagyobb területű államává válni? Elmesélem.
,,Marketingtrükk”
A vikingek kulcsszerepet játszottak Grönland sorsában. De nem a dánok, hanem a norvégok. Élt egyszer a X. század második felében Norvégiában egy fickó, akit Thorvald Asvaldsonnak hívtak. Megtestesítve a vikingekről alkotott mai sztereotípiákat, elég harcias volt, és heves vérmérséklet jellemezte. Egyszer Thorvald egy verekedésben megölte egy honfitársát, amiért a norvég király nemcsak a szülőföldjéről, hanem az országból is száműzte.
Izlandra érkezett, ahol letelepedett. Thorvald fia, Erik, az apja nyomdokaiba lépett, és egyszer ő is megölte a szomszédját. Ezért a közösség a régi szokás szerint úgy döntött, hogy száműzi Eriket a szigetről. Mivel Izland már így is a száműzetések legvégső pontja volt, Eriknek új lakhelyet kellett keresnie a nyílt tengeren. Tulajdonképpen nem is kellett sokat keresgélnie, mert a jó időben az izlandi hegyekről nyugaton látszott valami földdarab.
Erik családja oda indult, hogy letöltse a hároméves száműzetését. Nem nehéz kitalálni, hogy a felfedezetlen föld Grönland volt – az akkor még névtelen sziget. A három év alatt, amit ott töltött, Erik egyetlen helyi lakossal sem találkozott, ami lehetővé tette számára, hogy teljes joggal a jeges ország urának tekintse magát.
A büntetés letelte után Erik visszatért Izlandra, de csak azért, hogy minél több honfitársát magával vigye az új lakhelyére. A vörös szakállú viking Grönlandról (Zöldföld) mesélt nekik, ami nem más volt, mint egy ravasz marketingtrükk. Erik terve sikerrel járt – az ősi norvég sagák 25 hajóról mesélnek, amelyek Izlandról Grönlandra indultak. Így jött létre az északi sziget déli partján az első igazi viking kolónia.
A sagák alapján a telepesek eleinte jól éltek – rozmár agyarakkal, fókabőrrel és hallal kereskedtek Európával. Cserébe Norvégiából és Izlandról fát (Grönlandon nem nőnek fák) és vasárut kaptak. Két évszázad múlva azonban a zord éghajlat győzedelmeskedett – 1261-ben a korábban független Grönland a Norvég Királyság részévé kérte magát. A gyarmat és az anyaország kapcsolata a következő elv szerint működött: ti nekünk természetbeni adót fizettek és teljes hűséget fogadtok a koronához, mi nektek pedig megadunk mindent, ami az élethez szükséges. A vikingeket ez a helyzet teljesen kielégítette, mert többé nem kellett törődniük az értékesítési piacokkal és a kedvező árfolyammal.
„Lakcímváltozás”
Most térjünk el Grönlandtól, és fordítsuk figyelmünket az anyaországára – Norvégiára. Manapság Európa egyik legvirágzóbb országának számít, de a középkorban a Norvég Királyság elég halványan festett a szomszédaihoz – a svédekhez és a dánokhoz – képest. A három skandináv királyság között nem voltak globális háborúk, de gazdaságilag az élet Dánia körül forgott, amely fejlettebb iparral és erős hadsereggel rendelkezett.
Norvégiának egyik sem volt. Ezért először szövetségre lépett Svédországgal, majd 1397-ben mindkét állam megalakította az úgynevezett Kalmari Uniót Dániával. A triumvirátus élén a dán korona állt, de Norvégia és Svédország is megőrizte belső autonómiáját.
És mi van Grönlanddal? Senkit sem érdekelt – a norvég gazdaság elapadt, a rozmár agyarakra és fókabőrökre már nem volt szükség ilyen nagy mennyiségben Európában, és a fát sem akarták többé az európaiak a szigetre szállítani. Egyszóval a grönlandi viking kolóniák hanyatlásnak indultak. A kegyelemdöfést a pestisjárvány jelentette, amely a lakosság felét elpusztította. 1408 után a sziget teljesen elnéptelenedett, és a következő 200 évben a kanadai inuitok (eszkimók) birtokolták.
Eközben Svédországban lázadások sorozata zajlott le, és kilépett a Kalmari Unióból. A szövetség a háromoldalú helyett kétoldalú lett, de Dánia továbbra is a főszerepet játszotta benne. Grönlandra ugyan még emlékeztek, de azt nem sejtették, hogy a szigeten már senki sincs. Amikor az első dán tengerészek 1652-ben kikötöttek Grönland partjainál, meglepődve csak épületromokat és eszkimókat találtak, akik fejlettségüket tekintve semmilyen veszélyt nem jelentettek a „vendégek” számára.
Grönland második gyarmatosítására azonban nem került sor – a vikingek kora lejárt, és a viszonylag jómódú és békés Európából senki sem akarta meghódítani a „Zöldföld” jeges vidékeit. A sziget simán „lakcímet váltott”, és norvégból először dán-norvég, majd teljesen dán lett. Norvégia nem tiltakozott – nem volt rá energiája.
Sikertelen kísérlet
Eközben Európában kitört a napóleoni háború. Dánia Franciaország oldalán lépett be, és végül a vesztesek között találta magát. Norvégiát át kellett adnia a megerősödött Svédországnak, amely már régóta áhítozott a szomszédjára. Átadta ugyan, de Grönlandról „elfelejtett” szólni. Svédország pedig nem erőltette – minek neki egy jeges darab ezer tengeri mérföldre a szülőföldjétől.
A norvégok nagyon megsértődtek. Dánia fogta magát, és átadta Norvégiát Svédországnak, mint valami hadizsákmányt, anélkül, hogy a fjordok országának lakóit értesítette volna erről. De a norvégoknak nem volt erejük szembeszállni a svédekkel, ezért kénytelenek voltak beletörődni. Ez ahhoz vezetett, hogy a XIX. századot Norvégia a függetlenségéért folytatott küzdelemnek szentelte, és egyáltalán nem foglalkozott Grönlanddal.
Amikor azonban végre elnyerte a függetlenségét (1905), már megpróbálta visszaszerezni Grönlandot Dániától. De ekkor már nem volt egyszerű – a dánok már szilárdan megvetették a lábukat a szigeten, keresztény hitre térítették az inuitokat, új kolóniákat alapítottak, fát hoztak be, településeket építettek, rendszeres tengeri összeköttetést és kereskedelmi halászatot indítottak.
A norvégok próbálkoztak még egy darabig, aztán úgy döntöttek, hogy ha nem is szerzik vissza Grönlandot, legalább közös fennhatóságot érvényesítenek a sziget felett. Ennek érdekében 1931-ben egy aktivistacsoport magánúton partra szállt Grönland lakatlan keleti partján, Erik, a Vörös földjének nevezte el, és kitűzte a norvég zászlót. A norvég kormány támogatta alattvalóit, sőt kormányzót is kinevezett az új tartomány élére.
Dánia bölcsen úgy döntött, hogy nem élezi tovább a konfliktust, nem fenyegetőzik katonai erővel, hanem egyenesen a Népszövetséghez fordult, amely elítélte Norvégia cselekedeteit, és a teljes szigetet dán területnek ismerte el. Norvégiának kénytelen volt felhagyni az újonnan alapított kolóniával.
Dánia grönlandi fennhatóságát és a sziget integritását azóta senki sem kérdőjelezte meg, és a sziget továbbra is Dánia részeként fejlődik, széleskörű autonómiával. Ez azonban nem hagyja nyugodni az Egyesült Államokat, amely már 1946-ban is felajánlotta Dániának, hogy adja el nekik Grönlandot. Most úgy tűnik, hogy ismét a figyelem középpontjába került a több évszázados jégtakaró borította „Zöldföld” sorsa.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
