Nauru – A paradicsom, amely megsemmisítette önmagát

„Ittak, ettek, mulattak; majd számot vetettek és sírva fakadtak.”

Ezzel a közmondással lehetne talán legjobban jellemezni a parányi szigetállam, Nauru rövid történetét. A Föld legkisebb független köztársasága és főváros nélküli országa 50 évvel ezelőtt a bolygó három leggazdagabb állama közé tartozott.

A lakói dúskáltak a pénzben, Kínából hozattak maguknak cselédeket, méregdrága sportautókat vettek, 1000 kilométert repültek Ausztráliába egy-egy hétvégére, és a boltokban nem kérték a visszajárót. Most pedig nemzetközi segélyekből tengődnek, a tétlenségtől és az elhízástól szenvednek, és nem tudják, hová tegyék a feleslegessé vált, rozsdásodó autókból álló ócskavashalmokat.

Nauru története érdekes és tanulságos: ez történik azokkal, akik nem tudják, hogyan bánjanak a nyakukba szakadt gazdagsággal. Figyelemre méltó, hogy Nauru esetében ez a gazdagság szó szerint az égből pottyant, ugyanis a Csendes-óceán parányi országának felvirágzását a madaraknak, pontosabban az ürüléküknek köszönhették, amely aranyat ért a szigetnek.

^{Nauru szigetének területe mindössze 21 négyzetkilométer.}

A madarak által teremtett sziget

Évmilliókkal ezelőtt, a Csendes-óceán kellős közepén, tektonikus mozgások hatására korallok emelkedtek ki a vízből, egy sűrű, vízzáró falat alkotva. Az így keletkezett képződmény még nem volt sziget, de azzá vált, miután az évezredek során a szél apránként földdel takarta be a csipkézett felszínt. A kiszáradt, fogazott korallsziklák által határolt földdarabot aztán megkedvelték a madarak. Tonnányi ürüléket hagytak maguk után, ami rétegről rétegre beborította a szigetet, míg végül teljesen maga alá temette az éles sziklacsúcsokat.

Ezt követően a madarak elpártoltak a szigetecskétől, de a polinézeknek megtetszett, és letelepedtek a partjain. A terület közepén felhalmozódott több millió tonna guanóval (madárürülék) az őslakosok nem is törődtek, és nem is sejtették, micsoda gazdagságot rejt a sziget, amelyet ők maguk Naurunak neveztek el, ami annyit tesz: „a partra megyek”.

A helyi geológiai kincs nem más, mint a foszfát, amelyet a vegyipar műtrágyák előállítására használ. A világ legnagyobb természetes lelőhelyei Marokkóban, Kínában, Oroszországban és Brazíliában vannak. És Naurun. Pontosabban, ott voltak, ugyanis 50 év alatt az utolsó szemig mindent kitermeltek a szigetről. A bolygó legapróbb szigetállamának tündöklése és későbbi mélyszegénysége éppen ennek a kincsnek a kiaknázásához kötődik.

Milliárdok a madárürülékből

Naurut a 18. század végén az angolok fedezték fel, de 1888-ban a németek szerezték meg elsőként. Ők jöttek rá, hogy a sziget közepén emelkedő, mandulafenyőkkel és csavarpálmákkal (pandanus) benőtt, 30 méter magas domb valójában egyetlen hatalmas foszfáttömb. Nem volt más dolguk, mint markolókkal kitermelni, dömperekre rakodni és hazaszállítani Európába. A németek így is tettek, és egészen 1914-ig, az első világháború miatti elvesztéséig bányászták a lelőhelyet.

Naurut ekkor Ausztrália hódította el, amely megörökölte a markolókat, a dömpereket és a kiapadhatatlannak tűnő foszfátkészletet. Gőzerővel bányászták, de az csak nem akart elfogyni. 1942-ben Japán váltotta Ausztráliát, majd miután a japánokat kiverték, a sziget ismét ausztrál fennhatóság alá került, és ez így is maradt egészen Nauru 1968-as függetlenné válásáig.

Maga a sziget, mint földrajzi egység szempontjából semmi sem változott – a foszfátot ugyanúgy termelték ki, ahogy korábban. Az ausztrálok sem távoztak Naururól. Azonban a foszfát eladásából származó bevétel egy része most már közvetlenül az újdonsült köztársaság kincstárába vándorolt, amelynek vezetői kissé megzavarodtak a nyakukba szakadt gazdagságtól. Őszintén szólva fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a pénzzel. Egy alig 6000 fős lakosságú, apró szigeten nem lehetett korrupciót kiépíteni – mindenki mindenkit látott. Kórház és iskola már volt – hála az ausztráloknak. Két út maradt: vagy szétosztják a pénzt a lakosok között, vagy tartalékot képeznek a jövőre.

Nauru kormánya úgy döntött, mindkét úton elindul egyszerre. A „helikopterpénz” osztogatása remekül működött, és néhány év leforgása alatt a helyi lakosság élete valóságos tündérmesévé változott. Azok az emberek, akik nem is olyan régen még rönkből és ágakból összetákolt kunyhókban éltek, kényelmes házakat építettek, Indonéziából és Kínából hívtak cselédeket, Délkelet-Ázsiába és Ausztráliába repkedtek nyaralni, és felvásárolták a méregdrága műszaki cikkeket és autókat, amelyeket óceánjáró teherhajókkal szállítottak a szigetre. Nem számított, hogy az egyetlen aszfaltozott út mindössze 35 kilométer hosszan futott körbe a parton. Az sem számított, hogy az autókkal lényegében nem volt hová menni, mivel az élet a sziget délnyugati részére koncentrálódott, a többi területet pedig a markolók kíméletlenül feltúrták. Mindez lényegtelen volt, a fő a státusz és a gazdagság fitogtatása volt, bár igazából nem is nagyon volt kinek.

Míg a lakosság jólétével minden a legnagyobb rendben volt, addig a nemzeti tartalékalappal már nem mentek ilyen jól a dolgok Nauru vezetői számára. Befektetési szakemberek híján a pénzt kétes alapokba fektették, amelyek sorra bedőltek, a foszfátból származó vagyont porrá változtatva. Világos terv nélkül a kormány egyik végletből a másikba esett: hol saját légitársaságot alapított, amelynek gépei üresen közlekedtek, hol pedig megbízhatatlan ingatlanfejlesztőktől vásárolt fel szállodákat Ázsiában. Sőt, még a művészetekbe is fektettek, olyan drága projekteket finanszírozva, mint például egy Leonardo da Vinci magánéletéről szóló olasz musical, ami hatalmasat bukott.

Mindez oda vezetett, hogy a helyi „stabilizációs alap” szinte felfoghatatlan módon az 1980-as 3 milliárd dollárról 1995-re 140 millió dollárra apadt.

A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!