Mi történik, ha elfogy a pénz?
Hamarosan hozzá is kellett nyúlniuk a tartalékhoz. Az elmúlt évezred végén bekövetkezett az elkerülhetetlen: a foszfátkészletek kimerültek a szigeten. A szigetet szó szerint a földig letarolták, és területének 70%-a egy élettelen, megkövesedett korallokból álló, éles csúcsokkal teli labirintussá változott. A kormány először úgy döntött, hogy a maradék tartalékot a terület rekultivációjára fordítja – termőföldet hozat és növényeket ültet. De aztán meggondolták magukat a „ha már lúd, legyen kövér!” elv alapján, és elkezdték felélni a megmaradt pénzt. Mindezt szó szerint, ugyanis az ország Polinézia legnagyobb élelmiszer-importőrévé vált. Emellett a pénz a felduzzasztott hivatali apparátus fenntartására ment el, amelynek a bőség éveiben teremtettek rengeteg állást.
De a pénzesláda végül teljesen kiürült, és az állam előtt világosan ott állt a kérdés: „miből fogunk megélni?” Nauru vezetése ezt eredeti módon oldotta meg: pert indított Ausztrália ellen, amiért a gyarmati időkben a foszfátbányászattal ökológiai és természeti károkat okozott. Nem számított, hogy a szigetet valójában már a modern korban változtatták „holdbéli tájjá”, a lényeg az volt, hogy valamennyi pénzt kicsikarjanak Ausztráliából.
Sikerült is pénzt szerezniük, amit aztán ugyanolyan gyorsan feléltek. Ekkor a vezetők kitalálták, hogy Naurut adóparadicsommá, egyfajta pénzügyi szemétlerakóvá teszik, ahol bármilyen pénzügyi intézményt be lehetett jegyezni. A sziget hamar a kétes eredetű pénzeket tisztára mosók paradicsomává vált. A 2001-es terrortámadások után azonban az amerikaiak követelték az ilyen tevékenységek beszüntetését. A helyzetet mérlegelve Nauru kormánya beleegyezett – cserébe persze amerikai segélyt kapott.
Nauru nem feledkezett meg a „fejőstehenéről”, Ausztráliáról sem. A kártérítés kifizetése után az ausztrálok humanitárius segély formájában élelemmel, ivóvízzel és üzemanyaggal kezdték ellátni a szigetet. A naurui vezetés felajánlotta, hogy tábort hoznak létre a területükön az Ausztráliába tartó illegális bevándorlók számára. Ezért a szigetállam rendszeres fizetséget kapott, amivel valahogy sikerült a felszínen maradniuk.
És persze hogyan is maradhatna ki a csendes-óceáni miniállamok kedvenc játéka: a diplomáciai elismerés ide-oda kapcsolgatása a Kínai Népköztársaság és Tajvan között? Mindkét rivális ország bőkezűen megjutalmazza azokat az óceáni „törpéket”, amelyek meghozzák a „helyes döntést”.
Így miután Nauru pénzt kapott Kínától, meggondolta magát és elismerte Tajvant. Miután pedig az onnan kapott „prémiumot” is felélték, ismét Kína felé fordultak. Ez a politikai játék annyira megtetszett Nauru diplomatáinak, hogy az ENSZ-beli szavazatukkal is elkezdtek üzletelni. 2009-ben a köztársaság a világ negyedik államaként ismerte el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét. A döntés pénzügyi hátteréről szóló pletykákat most nem részletezzük, de tény, hogy Oroszország és Nauru vízummentességet kötött, így az orosz turistáknak elég az útlevelüket felmutatniuk a naurui határon.
Nyomor és közöny
Csakhogy a turisták nem özönlenek Naurura. Sem Oroszországból, sem máshonnan a világból. Az ország, amely a foszfátból származó pénzből egy színvonalas üdülőhelyet hozhatott volna létre, továbbra is önmagát emészti fel, és láthatóan egyáltalán nem érdekli a turizmus. A szigeten a legalapvetőbb feltételek is alig adottak a látogatóknak, és őszintén szólva nincs is mit nézni. A növényzet a terület mindössze 30%-án maradt meg, a part borzasztóan szemetes, kiépített strandok nincsenek, és a látnivalók legfeljebb négy órára kötik le az embert.
De akkor miből él most Nauru? Humanitárius segélyekből, a területi vizein való halászati jogok eladásából és – a foszfátból. Még mindig termelik ki, bár összehasonlíthatatlanul kisebb mennyiségben. Hét évvel ezelőtt például az elnöki palota zöld pázsitja alatt is foszfátot találtak, amit azonnal fel is ástak. Az ország lakossága (11 ezer fő) szinte egyáltalán nem dolgozik, cserébe viszont a világ legelhízottabb nemzetének számít (Nauru vezeti a cukorbetegek arányát tekintő világranglistát). Ez már-már örökletes probléma – köszönhetően a 80-as években tonnaszámra behozott konzerveknek.
Az egészségügyi problémákat egy másik rekord is súlyosbítja: Nauru a világ „leginkább dohányzó” országa. Itt a lakosság 58%-a cigarettázik. Ami pedig különösen szokatlan, hogy a dohányzó nők aránya valamivel még magasabb is, mint a férfiaké.
A nauruiak még emlékeznek a múlt század 70-es és 80-as éveinek boldog időszakára, de cseppet sem bánkódnak az elveszett gazdagság miatt. Ez sok polinéz nép (és nem csak az ő) sajátossága: a mának élnek, és még a legkilátástalanabb nyomorból is képesek apró örömöket kicsikarni. A világ többi része számára pedig ennek a begyógyíthatatlan sebeket viselő kis szigetnek a története örök példaként szolgál arra, hogyan tehet tönkre egy egész országot a kapzsiság és a hozzá nem értés.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
