Vigaszállomások: Ázsia civil lakosságának egyik legtragikusabb szenvedése a második világháború alatt. Hadd meséljek ma erről egy kicsit részletesebben.
Hogyan jöttek létre a „vigaszállomások”?
A hírhedt „vigaszállomások” létrehozásának ötletét először Jaszudzsi Okamura altábornagy vetette fel még 1932-ben. Nagyon aggasztotta őt, ahogyan katonái a megszállt Kína utcáin elfogott nőkkel szórakoztak.
- Nem mintha Okamurát akkoriban különösebben aggasztotta volna a szerencsétlen kínai nők meggyalázott becsülete. Egyszerűen arról volt szó, hogy az efféle katonai „szórakozások” a fegyelem súlyos hanyatlásához vezettek a császári hadsereg soraiban. Ráadásul mindenféle szégyenletes nemi betegség is felütötte a fejét. Emellett a japán katonák rendszeres hajtóvadászata a helyi nőkre erősen felingerelte az őslakos kínaiakat, ami még a legbékésebb parasztokat is arra késztette, hogy fegyvert ragadjanak és partizánnak álljanak.
Ezért úgy döntöttek, hogy a kicsapongást ellenőrzés alá vonják. Mégpedig pontosan ezekkel a vigaszállomásokkal. Érdekesség, hogy az első ilyen állomás 1932-ben nyílt meg a japánok által elfoglalt Sanghajban, méghozzá Japánból érkezett, „megbízható” személyzettel.
- Az állomásokon dolgozó nőket a japánok „ianfu”-nak (慰安) nevezték, ami szó szerint „vigasztaló nőket” jelent. Magukat az állomásokat „Iandzsó”-nak hívták, ami nagyjából annyit tesz: „a vigasz, a nyugalom és a kényelem házai”. Egy meglehetősen komor eufemizmus, nem igaz?
„Bátor hőseink szomorúak. Kell valaki, aki megvigasztalja őket az idegen földön” – magyarázta a kifejezést maga Okamura.
Idővel azonban a „vigaszállomások” száma rohamosan nőni kezdett. A japánok ezért úgy döntöttek, hogy önkéntes-kényszerített alapon „alkalmaznak” nőket a megszállt területekről: kínaiakat, koreaiakat, filippínókat, malájokat, indonézeket. Sőt, még világos bőrű nőket is bevontak: a délkelet-ázsiai elfoglalt európai gyarmatokról, vagy Harbinban és Sanghajban élő orosz emigránsok közül.
- Néhány szó a „vigaszállomások” világos bőrű „dolgozóiról”. Őket a japánok általában erőszakkal hurcolták el. Főként az ázsiai gyarmatokon ezrével élő, dolgozó vagy szolgáló hollandok, franciák, angolok feleségeit, lánytestvéreit, lányait. De a Vöröskereszt fogságba esett amerikai ápolónőinek is kijutott ebből a sorsból.
A japánok ráadásul kifejezetten kis termetű európai nőket válogattak az állomásokra – attól tartottak, hogy alacsony termetű katonáik a döntő pillanatban megijednek a túl nagydarab fehér nőktől.
Milyenek is voltak ezek a vigaszállomások?
1942-re, a csúcsponton, a japánok által megszállt területeken már több mint 700 „vigaszállomás” működött. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a katonák felhagytak volna a helyi nőkkel való erőszakoskodással: az állomásokra ugyanis fizetni kellett a belépésért, de azokon kívül továbbra is lehetőségük nyílt ingyen „kielégíteni a szükségleteiket”…
A „vigaszállomások” általában szögesdróttal körülvett, egyszerű barakkok voltak. A japánok számításai szerint minden 700 ezer katonára legalább 20 ezer „vigasztalónőre” volt szükség.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
