Még ha nem is vagy nagy utazó, akkor is biztosan hallottál már Dubajról.
Ez az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városa, ami világszerte híres a fényűző bevásárlóközpontjairól, az égig érő felhőkarcolóiról, éttermeiről és éjszakai klubjairól. Dubaj a végtelen sivatag és a progresszív gondolkodás sajátos esszenciája, és ez a kontraszt – meg kell hagyni – erőteljesen vonzza az utazókat. És ezt teljesen meg is lehet érteni!
Dubaj tényleg képes meglepni még a legigényesebb, sokat látott turistát is: már önmagában a 830 méter magas Burdzs Kalifa torony is elképesztő! Ezt a várost csodának, sőt, a „Perzsa-öböl Párizsának” is nevezik… de nem túl sok ez egy kicsit? A gazdag dubaji lakosoknak és a város vendégeinek persze nem. Számukra az emírség a gazdagsággal, a luxussal és a határtalan kényelemmel forrt össze, és ők bizony nem érik be kevesebbel.
De vajon tényleg minden olyan mesébe illő? Én személy szerint már többször jártam Dubajban, és meg kell mondanom, kicsit vegyesek az érzéseim a várossal kapcsolatban. Egyrészt ott a nagyon szép, drága és ízléses kirakat, amire mindenki „ráharap”, aki szeretné megérinteni a csodálatos és varázslatos Keletet. Másrészt viszont ott a meglehetősen visszataszító hátország, ami aligha tetszene bárkinek is. Most erről fogunk beszélni.
Dubajt a sivatagban építették fel, kizárólag olajpénzből. Az építkezés – ami a mai napig tart – nem a modern technológiák alkalmazásával zajlik, ahogy az a legtöbb fejlett országban szokás, hanem a világ legszegényebb országaiból származó hatalmas mennyiségű, olcsó munkaerő kihasználásával.
Az olajkitermelésen kívül, amihez nem kell drága felszerelés (minek is, hiszen ott vannak az emberek!), Dubajban csak a turizmus és a bankszektor fejlődik. Az Emírségekben nincs reálgazdaság, az olajipar pedig a kőolaj felszínközeli elhelyezkedése miatt nem igényel befektetést a legújabb kitermelő berendezések fejlesztésébe.
Emiatt az enyhén szólva is könnyelmű hozzáállás miatt Dubaj könnyen szellemvárossá változhat, amint az olajtartalékok kimerülnek. Hiszen aligha akar majd bárki is olyan városba fektetni, amelyik nem tud pénzt termelni, csak kiválóan szórni a hatalmas összegeket.
Most térjünk át az általános dolgokról a konkrétumokra. Dubajban nem létezik az „adós” fogalma a megszokott értelemben. Ha valaki nem tudja kifizetni a tartozását, mert egyszerűen nincs pénze, azonnal páriává válik a társadalomban. Elvehetik a lakását (ha van), a ruháit, sőt a személyes tárgyait is, maga az „adós” pedig rács mögé kerül. Sajnos ez a sors vár mindenkire, aki nem tudott bizonyos anyagi javakat szerezni, és nem tudott bekerülni a tehetős rétegbe.
Sőt, a dubaji törvények szerint az üzleti kudarcokért nem a tulajdonos vállalja a felelősséget, hanem az alkalmazottai, akik tulajdonképpen megfizetnek ezért. Mondván: ti dolgoztatok, cserbenhagytátok a főnököt, bűnhődjetek. Így mennek itt a dolgok.
És ha már a munkásoknál tartunk. A léptékében, aprólékosságában és sebességében is lenyűgöző dubaji építkezéseknek természetesen van árnyoldala is. Az építőmunkások – akik általában a világ legszegényebb országaiból, Afrikából és Délkelet-Ázsiából származnak – kénytelenek mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgozni a tűző napon. Márpedig a nappali hőmérséklet időnként eléri az 50 fokot is! És ezek, őszintén szólva, embertelen körülmények.
Egyébként sem a turisták, sem a tehetős dubaji polgárok nem bírnak ki 5-10 percnél többet ebben a hőségben, ezért még néhány buszmegálló is légkondicionált. Ezzel szemben az építőmunkásoknak napi 14 órát kell dolgozniuk ebben a pokoli melegben. Ebből már te is levonhatod a következtetést a dubaji halálozási rátáról – ami igen magas. De a városvezetést ez nem aggasztja: az emírségnek van elég pénze a veszteségek pótlására.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
