Amikor belépsz egy klasszikus, századfordulós európai bérház lakásába, az első érzésed mindig az, hogy mintha egy olyan világban lennél, ahol teljesen más mértékek uralkodnak.
A plafon 3,2–4 méter magasan tornyosul, az ajtók magasabbak a megszokottnál, az ablakok hatalmasak, rengeteg a fény, és a levegő szinte „megszólal”. Gyakran mondják ilyenkor: „Bezzeg akkoriban még tudtak építeni!” – és van ebben igazság, de nem azért, mert valami titkos csúcstechnológiájuk lett volna.
A nagy belmagasság és a hatalmas ajtók nagyon is gyakorlati okokból születtek: a klíma, a fűtés, a higiénia, a státusz és az építési szabályok miatt. Ez a korszak nálunk nagyjából az 1860-as évektől az első világháborúig tartott: a „boldog békeidők” kora, amikor Budapest világvárossá fejlődött, és felhúzták a Nagykörút meg az Andrássy út palotáit.
Vegyük sorra a pontokat – de csak könnyedén, mindenféle unalmas okoskodás nélkül.
1. Kályhák, rossz szellőzés és a higiénia
A 19. században és a 20. század elején a fő hőforrást a kályhák, kandallók és a konyhai sparheltek jelentették. Még ha a füst ki is ment a kéményen, a lakásban akkor is sok volt a korom, az ételszag, a „visszafüstölés” és a mosás-szárítás miatti pára.
Ráadásul akkoriban az orvosok erősen hittek abban, hogy a betegségeket (főleg a népbetegségnek számító TBC-t) a „megrekedt, romlott levegő” okozza. A magas mennyezet egyszerű előnyt kínált: a szennyezett, meleg levegő felszállt, így lent könnyebb volt lélegezni.
Úgy gondolták, minél nagyobb a légtér, annál kisebb az esély a fertőzésre. Ez egy természetes „pufferzónaként” működött: fent a meleg és a szagok rétege, lent pedig a „friss” zóna, ahol a lakók éltek. Alacsony plafonnál mindez ott keringett volna az arcod előtt.
2. A hőmérséklet és a világítás mellékhatásai
Elsőre furcsának tűnhet: „A meleg levegő felfelé száll – tehát magas belmagasságnál hidegebbnek kellene lennie!” Részben igaz: ezeket a lakásokat nehezebb egyenletesen kifűteni.
De a régi házakban nem csak a fűtés számított, hanem a stabil mikroklíma. Gondolj bele: nem volt villany és távfűtés. Gázlámpákkal vagy petróleummal világítottak, amik falták az oxigént, kormoltak és meleget termeltek.
A magas plafon kellett ahhoz, hogy a füst és a gázok a fejmagasság felett gyűljenek össze, és ne fulladjatok meg estére. Télen a cserépkályhákat szakaszosan fűtötték: először hőség volt, aztán lassan hűlt a levegő. A nagy légtér kisimította ezeket az ingadozásokat. Nyáron pedig pont fordítva: a forró levegő felment a 4 méter tetejére, lent pedig hűvösebb maradt. A vastag falakkal kombinálva ez „természetes klímaként” működött, ami még kánikulában is hűvösen tartotta a lakást.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
