A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy ebben a képződményben nem volt ólom. Körülbelül tíz százalék uránt, a nukleáris üzemanyag teljes radionuklid készletét, olvadt szilícium-dioxidot és néhány más elemet tartalmazott. Ezt az olvadékot más néven „kóriumnak” (az angol „core” – mag szóból) nevezik, mivel a reaktor aktív zónájának megolvadásából keletkezik. Kórium keletkezett a Three Mile Island-i reaktorbalesetnél, és a csernobili atomerőmű baleseténél is.
A negyedik reaktorblokk mind a mai napig az a hely, ahol világ legnagyobb (nem természetes) lávaszerű ötvözete halmozódik fel. Az „elefántláb”, amelynek eredeti tömegét 11 tonnára becsülték, csak a legnagyobb kóriumképződmény – a reaktorzónában az olvadt csernobilit különböző radioaktivitású cseppeket, sztalaktitokat és sztalagmitokat hozott létre, amelyek radioaktivitása általában ritkán haladta meg az óránkénti 600-700 röntgent.
Néhány szakértő úgy véli, hogy az „elefántláb” a jövőben újabb katasztrófát okozhat. Feltételezik ugyanis, hogy továbbra is olvasztja az alatta lévő beton alapot, és egyszer végül át fog hatolni a betonon keresztül a talajba, ahonnan aztán elérheti a vízzáró rétegeket. Ez pedig a felszín alatti vízforrások mérgezéséhez, sőt akár egy újabb robbanáshoz is vezethet. Mindez az úgynevezett „kínai szindrómára” emlékeztet.
Így nevezték gúnyosan az 1970-es években a tudósok aggodalmait, akik arra figyelmeztettek, hogy a reaktor aktív zónájának megolvadása kikerülhet a reaktor védőburkolatán kívülre. A tréfálkozók akkor azzal vicceltek, hogy az aktív zónából kikerülő olvadék majd biztos áthatol a Földön, és valahol Kína területén bukkan majd fel.
A csernobili atomerőmű építése óta már közel 50 év telt el. Ebből 37 évig egyáltalán nem végeztek alapos vizsgálatot és javítást az erőmű szerkezetén. Az idő és a baleset következményei a beton alapzat megrepedéséhez vezethettek. Egyes szakértők úgy vélik, hogy a „Szarkofág” és az „Új Biztonsági Burkolat” további nyomást gyakorol a negyedik reaktorblokk körüli talajra, és a jövőben az alapzat egyszerűen összeomolhat.
Ennek eredményeképpen az „elefántláb” és a csernobilitből származó egyéb képződmények beszakadnak, a talajba kerülnek, és idővel kimosódnak, elsősorban a felszín alatti vízforrásokat mérgezve. Más szakértők azonban szkeptikusak ezzel a verzióval kapcsolatban, és úgy vélik, hogy a negyedik reaktorblokk beton alapja és a megmaradt fém szerkezetek elég erősek ahhoz, hogy megakadályozzák a kórium behatolását a talajba.
Az 1990-es években a kutatók egy jelentést tettek közzé a csernobili atomerőmű negyedik blokkjának baleset utáni állapotáról, amelyben azt írták, hogy a csernobilit lerakódásokat neutronelnyelő oldatokkal kell átitatni és lezárni. Feltételezték, hogy ez megakadályozná az „elefántláb” és más lerakódások porrá válását, ami a csernobili radioaktív szennyezés egyik fő forrása.
Később azonban ukrán kutatók bejelentették, hogy az oldatokkal való kezelés nem vezetne eredményre, rosszabb esetben pedig akár a „neutronáramlás feletti kontroll elvesztéséhez” is vezethet. Ráadásul ezek az intézkedések így sem akadályoznák meg a radioaktív por képződését. Ezért az „Új Biztonsági Burkolatot” tekintik az eddigi legmegbízhatóbb védelemnek a radioaktív elemek negyedik blokkból való terjedése ellen. A csernobili atomerőműben lévő lávaszerű, üzemanyag-tartalmú anyagok további sorsát a tudósok számítási és analitikai módszerekkel próbálják meghatározni.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
