Az Északi-sarkvidék sokáig érintetlen, misztikus térségként élt az emberek képzeletében – mára azonban egészen más valóság rajzolódik ki. Az emberek aktívan hódítják meg ezt a régiót – olajat és gázt termelnek ki, halásznak, katonai bázisokat hoznak létre. Ráadásul az Északi-sarkvidéket hatalmas szemétlerakóként és temetőként is használják mindannak, aminek csak lehet.
És valójában különösebb ökológiai veszély itt nincs – az Északi-sarkvidéki óceán területe 14 millió négyzetkilométer –, a fenekére bármit elsüllyeszthetsz, ami csak jólesik. Azonban egyfajta hulladék már régóta aggodalmat és félelmet kelt. Ez az emberi haladás terméke és a nukleáris fegyverkezési verseny gyermeke – a radioaktív hulladék.
Az emberiség a 40-es évek közepén kezdte el a nukleáris hulladék elsüllyesztését az óceánok fenekén. Az első ilyen műveletet az USA hajtotta végre, 80 kilométerre Kalifornia partjaitól szilárd radioaktív hulladékot temetve a mélybe. Később más országok is ezt a módszert követték. Minden állam, amely jelentős atomipari potenciállal vagy nukleáris fegyverekkel rendelkezett, kiválasztott magának egy bizonyos területet az óceánban, és lezárt konténerekben nukleáris szemetet dobott a fenekére. Amerika ezt a nyugati partjainál tette, Nagy-Britannia az Észak-Atlanti-óceánban süllyesztett, Franciaország a La Manche csatornában, Ausztrália és Japán pedig a Csendes-óceánban, nem messze a saját partjaiktól.
A Szovjetunióban ez a terület a Kara-tenger volt. Manapság gyakran nevezik „nukleáris temetőnek”, mivel a szovjet időkben több ezer konténert süllyesztettek el a fenekén radioaktív hulladékkal, reaktorokat és egész hajókat, amelyek tele voltak elhasznált nukleáris üzemanyaggal.
De miért éppen a Kara-tenger? Egyszerű a válasz – keletről határolja Novaja Zemlja szigetcsoportot, ahol 1946 óta működött a Szovjetunió Védelmi Minisztériumának központi nukleáris kísérleti telepe. Itt hajtották végre a szovjet nukleáris fegyverek tesztjeinek nagy részét. Először a sugárzással szennyezett szerkezeteket süllyesztették el a tengerben, majd a területen víz alatti nukleáris kísérleteket végeztek, később pedig az elhasznált nukleáris üzemanyag és a lejárt élettartamú tengeralattjárók és polgári atommeghajtású hajók reaktorai kerültek sorra.
Így használták a nukleáris temetőt egészen a XX. század végéig, majd utána egyedi, nagyméretű objektumokat süllyesztettek el ott. A süllyesztett hulladék mennyiségére vonatkozó információk először egy 1993-as kormányzati bizottsági jelentésben jelentek meg, amelyet „Fehér Könyvnek” neveztek el. Ebből megtudhatjuk, hogy a Kara-tenger fenekén több mint 10 ezer konténer található radioaktív hulladékkal, 735 szerkezet és blokk, 19 hajó, öt reaktorterem, egy konténer a „Lenin” atomjégtörő árnyékolt szerelvényével és egy tengeralattjáró, amelyről külön érdemes beszélni.
Ez a legveszélyesebb objektum a Kara-tenger fenekén. A neve pedig K-27 atom-tengeralattjáró, az egyetlen megépített tengeralattjáró, amelynek atomreaktoraiban folyékony fémet – ólom-bizmut ötvözetet – használtak hőhordozóként. Ez a technológia kidolgozatlan volt, és a tengeralattjárón gyakran történtek balesetek, emiatt kapta a tengeralattjáró a „Nagaszaki” nevet.
A legsúlyosabb baleset 1968-ban történt. Ekkor a K-27 a Barents-tengeren hajózott. Sikeresen visszavontatták a bázisra, azonban a 144 fős legénység nagy dózisú sugárzást kapott, és kilencen közülük meghaltak. A reaktorból származó sugárzást ólomsöréttel teli zsákokkal semlegesítették a rekeszekben.
Ezután a K-27 12 évig állt Gremihában, majd 1980-ban Szevorodvinszkbe irányították a reaktorterem konzerválására. A berendezést az összes csővezetékkel együtt furfurollal öntötték le (egy speciális anyag, amely megkeményedés után megakadályozza a radioaktív anyagok kioldódását és kijutását a reaktorból), majd felülről bitumennel. Ezt követően a K-27-et 1981-ben elsüllyesztették a Kara-tengeren, Dél-sziget keleti partjainál, 33 méter mélyen.
Az elmúlt évtizedben a K-27-et többször ellenőrizték – sugárzási szivárgást nem találtak. Azonban a tudósok későbbi kutatásai kimutatták, hogy a furfurol nem szigeteli le olyan megbízhatóan a radioaktív tartalmat a tengervíztől, mint ahogy korábban gondolták. Ezért nagyon valószínű a konzerváció károsodásának és a vízterület szennyezésének forgatókönyve. Valerij Oszminov, az Atomenergia Biztonságos Fejlesztésének Problémáival Foglalkozó Intézet vezető kutatója szerint a radionuklidok intenzív kijutása a K-27 konzervált rekeszéből 2060–2080 között kezdődik meg.
Éppen ezért már 2012-ben felmerült a K-27 kiemelésének és megfelelő ártalmatlanításának gondolata. A „Roszatomnak” még tervei is vannak erre vonatkozóan, a munkálatok megkezdésének határideje 2030.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
