„Emiatt nem kell aggódnod,” mondta a koldus, megköszörülve a torkát. Próbálta elkerülni, hogy bármilyen beszélgetésbe bonyolódjon a kiszolgáltatottságáról.
„Nos, nem hiszem, hogy ennyi holmival az Ön állapotában tudna közlekedni, uram.” – mondta John. „Ha nem bánja, kitehetem otthon, a kocsim ott parkol.”
„Miért csinálja ezt? Nem kell ennyire túlzásba esnie!” – szólt oda az öregember Johnnak, aki már a csomagjaikkal elindult. A hajléktalan felkapta a mankóját, és sóhajtva sietett utána – mint a régi szép időkben.
Az út a férfi lakhelyéig nem volt hosszú, és amikor megérkeztek, John megvizsgálta a két táskát, hogy biztosan eleget adott-e a férfinak, mert nagyon megsajnálta.
John kiszállt az autóból, és követte a férfit a házába, ahová a saját részét vitte be. Ahogy belépett, nem tudta megállni, hogy ne grimaszoljon.
A férfi szörnyű körülmények között élt; egerek voltak a szekrényben, csótányok másztak mindenhol, és az egész ház nyikorgott és nyögött, ahogy mozogtak benne.
Minden piszkosnak tűnt, és szinte minden felületet por borított. Semmi értékeset sem lehetett látni – olyan volt, mintha kifosztották volna a házat, és nem kímélték volna azt.
Miután John néhány pillanatig anélkül nézett körül, hogy túlságosan megdöbbentőnek tűnt volna, óvatosan eljutott a férfi ütött-kopott hűtőszekrényéhez, amely teljesen üres volt, és nem volt benne áram.
„A romlandó dolgokat az asztalon hagyhatja, előbb átnézem őket – mondta a koldus, aki figyelte őt, majd teával kínálta.
„Nem bánom!” – mondta John, és helyet keresett, ahová leülhetett.
Kellemesen elbeszélgettek a tea és a kekszek mellett, de ahogy befejezte a teát, Johnnak hirtelen eszébe jutott valami – a férfi levette a kapucniját, és a profilja teljes egészében láthatóvá vált. Az arca ismerősnek tűnt neki.
John tudta, hogy ez nem lehet csak azért, mert gyakran látta a férfit a kirakatban, és hirtelen elfogta a tudásvágy. „Elnézést – mondta -, de találkoztunk már?”
„Hogy érti ezt?” – kérdezte az idősebb férfi, hirtelen ismét védekezőn.
John néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna, és ekkor döbbent rá, hogy nem mutatkozott be. „Elfelejtettem bemutatkozni. John Mason vagyok, hogy szólíthatom?” – kérdezte, szándékosan fenntartva a szemkontaktust.
„Gondolom, végre eszedbe jutott, mi?”
John még feszültebben bámult rá, az idősebb férfi pedig figyelte, szó szerint látta, ahogy az agya összekapcsolja a pontokat. „Mr. Jackson? Te vagy az?” John tágra nyílt szemmel kérdezte.
„Igen, én vagyok az, Johnny fiú” – mondta Jackson, arra utalva, ahogyan Johnt hívta, amikor még tinédzser volt.
John megdöbbent. Jackson a szomszéd házban lakott, amíg John gyerek volt. Neki jó móka volt, de Jackson számára maga volt a pokol, akit John és a cimborái zaklatták a sántasága miatt.
Bemásztak a kertjébe, és rendetlenséget csináltak, és amikor softballoztak, több ablakát is betörték, legtöbbször szándékosan.
John nagyon szégyellte magát. Egy dolog azonban piszkálta. „Hogy kerülsz ebbe a városba?” – kérdezte egy idő után.
„Hosszú történet, de röviden annyi, hogy a lányom eladta a házamat, és a pénzem nagy részét magának tette el. Sok könyörgés után végül megszerezte nekem ezt a kis házat.”
„Ez nagyon kegyetlen!” – mondta John homlokráncolva.
„Örülök, hogy így gondolod, mert van még más is. El sem hinnéd, hogy az a lányom megpróbált elszállíttatni egy idősek otthonába.”
„És hogy úsztad meg?”
„Egy kóbor kutya mentett meg, akit örökbe fogadtam. Most éppen kint van, de Ashnek hívják, és azt mondtam, hogy nem hagyom magára” – mondta Jackson.
Beszélgettek még egy kicsit, és amikor később elváltak, John megígérte, hogy visszatér. Attól a naptól kezdve többet beszélgettek, és John mesélt neki a válásáról és az életéről.
Továbbra is vásárolt Jacksonnak élelmiszert, és időnként a ház körül is segített neki. Nem azért tette ezt, hogy vezekeljen a múltban elkövetett tetteiért, hanem mert őszintén élvezte a férfi társaságát.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
