Másnap reggel 5 órakor Calebet egy járőrkocsi hangja ébresztette fel. Az összes hajléktalan elrohant különböző helyekre, amint meghallották az autó közeledését, Caleb pedig, akinek fogalma sem volt, hová menjen, vakon követte Simont.
“Hová megyünk?” – érdeklődött, miközben menekültek.
“Valahová, ahol nem kapnak el minket” – mondta Simon, és tovább sétált.
Néhány perc múlva egy hídhoz értek, és Caleb ekkor már erősen zihált. “Micsoda – micsoda vicc! Ebben a városban még csak nyugodtan pihenni sem lehet?”
“Új vagy itt?” Simon érdeklődött.
“Hát, már két hónapja…”
Nevetett. “Akkor semmit sem tudsz erről a helyről” – gúnyolódott – vagy inkább megjegyezte – gondolta Caleb.
“Gyere, menjünk” – mondta.
“Hová?”
“Dolgoznod kell ebben a városban a túléléshez, úgyhogy gyere utánam” – mondta, miközben óvatosan felemelte a botját.
Caleb nem egészen értette, mi folyik itt, de ettől függetlenül követte. És néhány órával később rakodómunkásként találta magát.
Attól a naptól kezdve Caleb minden nap elkísérte Simont egy kis boltba, ahol heti 10 dollárt fizettek nekik azért, hogy a szomszédos házakból régi, kidobott tárgyakat szállítsanak a boltba. Persze ez nem volt sok pénz, de az olyan embereknek, mint Caleb és Simon, sok volt.
Így aztán Caleb egy időre háttérbe szorította a zenét, és a rakodómunkára, valamint a túlélésre koncentrált. Egy reggel azonban minden megváltozott……
“Elnézést? Idejönne, kérem?” – figyelmeztette egy női hang Calebet, amikor éppen elhagyta volna a környéket.
Megfordult, és egy bájos barna hajú nőt látott egy nagy ház tornácán. “Igen?”
“Szia, a nevem Rita. Igazából csak tegnap költöztem be, és arra gondoltam, hogy tudnál nekem segíteni néhány kartondoboz, régi matrac és egyéb tárgyak elszállításában? Ne aggódj, fizetek érte! Szerintem 50 dollár jó lenne?”
“$50?!” Ez több volt, mint amennyit Caleb egy hónap alatt rakodóként keresett. A férfi bólintott.
Elkezdte eltávolítani az összes régi kartonelemet a házból. Hirtelen egy régi zongorán akadt meg a szeme a nappali sarkában. “Te zongorázol?” – kérdezte Ritától.
“Dehogyis!” – kuncogott a lány. “Valójában a nagyapámnak van ez a zenei cége Ausztráliában, és a házában – mármint a volt házában, mert nekem adta – szép örökség, azt kell mondanom…. van ez a sok régi zenei kacat. Sok mindent megtalálsz a pincében.”
“Ez őrület! Egy zenész álma lenne, ha mindet megkaphatná!”
“Ha akarod őket, megkaphatod őket. Te… öhm… zenével foglalkozol?”
“Olyasmi. Azért jöttem ebbe a városba, hogy zenészkarriert csináljak, de mint tudod, az élet nem mindig úgy alakul, ahogy az ember azt eltervezi…. Amúgy hol vannak a matracok és az ágyneműk?”
“Itt, kövess. Egyébként hogy hívnak?”
“Caleb – Caleb Burns.”
“Szép név!” – motyogta a lány.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: