Képzeljük csak el a mai gyerekeket: körülöttük forog a világ, minden vágyukat lesik, igazi kis királyokként és császárokként élnek. De vajon mindig is így volt ez? A középkorban a gyermekekre egészen más élet várt, oly annyira, hogy a mai szülők valószínűleg elborzadnának a korabeli nevelési módszerektől és a gyerekek életkörülményeitől.
A francia történész, Philippe Ariès, aki a gyerekkor történetét vizsgálta különböző korszakokban, arra a következtetésre jutott, hogy a sötét középkorban a gyerekeket egyáltalán nem értékelték és nem is szerették.
Ma szeretnék megosztani veletek néhány meglepő részletet a középkori gyerekkorról, és elmesélni, hogy miért hasonlított a gyerekek élete igazi kínzáshoz, miért tartották halálos veszélynek még a közönséges gyerekágyakat is, és igaz-e, hogy még Franciaország királya is pánikszerűen félt a botozástól.
Szerinted mikor ér véget a gyerekkor? Talán úgy, mint a törvény szerint, vagyis 18 évesen? Vagy amikor a gyerek befejezi az iskolát? Bizonyos értelemben a gyerekkor egyeseknek 30, 40, sőt 50 évesen sem ér véget, és ez nem is mindig baj! A középkorban viszont a helyi gyerekeknek 7 évesen véget ért a gyerekkoruk. Ekkora már kis „felnőttnek” számítottak, és elkezdhettek dolgozni, hogy további jövedelemforrást jelentsenek a családnak.
A szegény családokban a gyerekeket tanoncként küldték el helyi mesteremberekhez. A hétesztendősök ugyanúgy dolgoztak, mint a felnőttek, semmilyen könnyítést nem kaptak, cserébe jóval kevesebbet is fizettek nekik. Ne is beszéljünk a középkorról, ha még a háromszáz évvel ezelőtt is Európában normálisnak számított a 7 évesen dolgozó gyerek!
A gyorsan fejlődő ipari kapitalizmus idején a hétesztendős gyerekeket 12-14 órát dolgoztatták naponta fülledt helyiségekben. Nem volt ebédszünet, rajzfilmek, édességek és friss levegőn való játék! Tehát ha betöltötted a 7. évedet, vége a gyerekkornak! Kelj fel, és keresd meg magadnak kenyered! Ez volt a filozófia…
De még 7 éves koruk előtt sem kímélte őket a sors, és nem voltak a család kedvencei – már ekkor is keményen dolgoztak. A 3-4 éves gyerekek takarítottak, segítettek az állatok gondozásában, mosogattak. Az ötévesek már a kisebbekre vigyáztak, és a felnőttekkel együtt dolgoztak a mezőkön. Izlandi mondákban gyakran olvasni arról, hogy gyakran az egészen fiatal kisfiúk is elmentek például bosszút állni az apjuk meggyilkolásáért.
És ami még borzalmasabban hangzik, hogy 7 évesen már a családi gének továbbörökítőinek számítottak. Még pár év, és hivatalosan is lehetett házasodniuk! A lányok „házassági” életkora 12, a fiúké 14 év volt. A nemesi családból származó lányokat már 7 évesen is férjhez adhatták, igaz, hogy konszummáció nélkül, de erre is volt példa. Igazán szörnyű!
A teljes büntetőjogi felelősséget, akár a halálbüntetést is, már 10-11 éves kortól viselték a gyerekek. Ilyen a gyerekkor gyerekkor nélkül! Nem csoda, hogy egyes francia kutatók úgy vélik, hogy a „gyerekkor” fogalmát, az általunk ismert értelemben, az emberiség csak az újkorban kezdte el használni. A középkorban a gyerekkornak egyszerűen nem volt helye! Ez magyarázza a középkori művészek, egészen a 12. századig, e téma iránti teljes közömbösségét is.
Ahogy Philippe Ariès történész írta: „a gyermek családban töltött ideje túl rövid és túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy időt vagy okot adjon arra, hogy emlékezzenek rá, vagy érzelmeket ébresszenek ezen időszakkal kapcsolatban.”
Ami a nemi életet illeti, a gyerekek egész korán „beletanultak”, mondhatni. A középkori Európában a szegényeknél az ágyak meglehetősen későn, csak a 14-16. században jelentek meg, így a szegények sokáig egymás hegyén-hátán aludtak, míg a tehetősebb családokban, ahol mégis voltak ágyak, az egész nagy család egy ágyban aludt. Ez a gyakorlat minden társadalmi rétegre jellemző volt.
Például az íreknél ez így nézett ki: a legidősebb lány az ajtótól távol, a fal mellett aludt, utána a többi lány, középen aludt az apa és az anya, továbbá a fiúk, a szélén pedig az öregek vagy a ház vendégei. Érdekes, hogy ez a fajta alvási szokás gyakorlatilag a 20. századig fennmaradt.
Fennmaradtak a 19. századi breton parasztok életmódját leíró beszámolók is: „Az egész család és a cselédségük egy hatalmas ágyban aludt, sőt még a vendégeknek is maradt hely.” Egyébként, egy korabeli könyvben a szerző leírja, hogyan kell egy ilyen többszemélyes ágyat úgy elhelyezni, hogy az akár 3 méter széles is legyen!
Itt van (alsó kép) egy tipikus középkori paraszt ágya. Elég kicsi, nem gondolod? Az a helyzet, hogy akkoriban félig ülve aludtak, párnát tettek a hátuk alá, mert úgy gondolták, hogy csak a halottak fekhetnek vízszintesen.
A késő középkorban pedig Nagy-Britanniában elkezdtek ilyen szekrényekben aludni. Sokkal melegebb volt bennük, és végső soron a szekrényben el lehetett bújni a kíváncsi tekintetek elől, beleértve a gyerekekét is. A középkori szülők azonban nem nagyon igyekeztek elzárni gyermekeiket a nem kívánt látványosságoktól. Például elvitték a kicsiket a nyilvános kivégzésekre, és őszintén úgy gondolták, hogy ez a tevékenység rendkívül hasznos, mert megtisztítja őket a gonoszságtól.
Egy velencei utazó, aki a 14. század végén Londonban járt, egyszerűen elképedt azon, ahogyan az angolok a saját gyermekeikhez viszonyultak. 7-9 éves korukig a gyerekek a családban, szüleik mellett nőttek fel, majd egy másik családba küldték őket nevelésre, függetlenül a társadalmi és anyagi helyzetüktől. Ez a szokás rendkívül népszerű volt és elterjedt egész Európában, és szinte a 18. századig fennmaradt. Sőt, mindenki szokásosnak tartotta, hogy gyermekeit idegenekre bízza: szegények és gazdagok egyaránt. Viszonzásul egy másik gyermek érkezett a családba, akit keményen ki lehetett zsákmányolni.
Lényegében a szülői család egyáltalán nem vett részt a gyermek szocializációjában. Úgy gondolták, hogy egy idegen házban jobban fog viselkedni, mint a szülei mellett. Íme, mit tanácsolt egy 14. századi firenzei kereskedő: „Ha van egy fiad, aki semmire sem jó, add oda egy kereskedőnek, hogy küldje el valamelyik távoli országba. Vagy add oda az egyik közeli barátodnak. Nincs mit tenni: amíg a fiad veled marad, nem találja meg a helyét az életben.”
Az arisztokraták tehetős rokonaiknak adták nevelésbe a gyermekeiket. A városiak a 7 éves gyermeküket mesteremberekhez küldték tanulni. A szegény gyerekeknek nagyon nehéz dolguk volt! Az egyik levélben egy fiú így panaszkodott: „Minden örömömet, amit 3-10 éves koromban ismertem, miközben anyám és apám gondozása alatt voltam, kín és fájdalom váltotta fel.”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
