És mi volt a teendő, ha éhezett a család? A középkorban meglehetősen elterjedt keresetforrás volt: el lehetett adni a saját gyereked. Ma ez elég vadnak hangzik, de akkoriban… Természetesen csak a legszélsőségesebb esetekben folyamodtak ehhez a módszerhez – például tömeges éhínség idején.
Ahogy Philippe Ariès történész írja: „Az a helyzet, hogy a családnak akkoriban nem volt érzelmi funkciója. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt benne szeretet. Ellenkezőleg, a szeretettel nagyon gyakran találkozunk. Néha eljegyzés után, gyakrabban az esküvő után, amikor a szeretetet a közös élet hozta létre és táplálta. De hangsúlyozzuk: a házastársak közötti érzések, illetve a szülők és gyermekek közötti érzések egyáltalán nem voltak szükségesek – sem a létezéshez, sem a családban uralkodó harmóniához. Ha mégis érzelem alakult ki, az csak egy kellemes plusz volt. Minden jel arra utal, hogy nagyon ritka volt az ilyen.”
A középkorban az élet első hónapjaiban a csecsemők negyede-harmada meghalt. A 9 éves kort körülbelül a gyerekek 40%-a nem érte meg. A kutatók úgy vélik, hogy ez volt az oka annak, hogy a szülők olyan furcsán érzéketlenek voltak a kisgyerekekkel szemben – nagyon sokan meghaltak. Az emberek nem akartak kötődni ahhoz, akit ilyen könnyen elveszíthettek.
Ez magyarázza Michel de Montaigne híres szavait is: „Ketten vagy hárman is meghaltak csecsemőkorukban. Nem hogy nem sajnáltam őket, de még csak nem is panaszkodtam.” Philippe Ariès azt írta: „Volt, aki aggódott, de az általános szabály az volt, hogy ne tulajdonítsunk neki túl nagy jelentőséget, hiszen hamarosan jött egy másik a helyére. Ezért például a kisgyerekek sokáig névtelenek voltak.”
A „Szentek élete” és a halottkémjelentések tanúsága szerint a gyermekek leggyakoribb halálokai a fulladás, a forró vízzel való égések és a fulladás volt. És tudod, miért volt a fulladás a leggyakoribb? Az anyák egyszerűen megfullasztották a gyermeküket miközben egymás mellett aludtak. És ez nem valami rémtörténet, hanem a rideg valóság.
Egy középkori bűnbánati kézikönyvben a papoknak azt tanácsolták, hogy feltétlenül hívják fel a figyelmet a gyermekekkel egymás mellett alvás veszélyeire. Egyes püspökök annyira hevesen tiltották a szülőknek, hogy csecsemőket vigyenek magukkal az ágyba, hogy a modern kutatókat az ennek ellenére történt rengeteg haláleset arra a gyanúra késztette, hogy esetleg előre megfontolt gyilkosságok lehettek.
Még a bölcsők is komoly veszélyt jelentettek a csecsemőkre. A mennyezetről lógatták le őket, és ennek eredményeként a csecsemők gyakran kiestek és halálra zúzódtak vagy élethosszig tartó fogyatékosságot szenvedtek el a baleset miatt. Ez is komoly tényezője volt a csecsemőkori halálozásnak.
A nemesi családokban viszont, ahogyan a ferences szerzetes, Berthold Regensburg az egyik prédikációjában állítja, a gyerekeket más veszély fenyegette: gyakran a túlevésbe haltak bele. Számos rokon szó szerint addig etette a gyerekeket, míg bele nem haltak.
A 7 éves kort meg nem érő gyermek halála miatt még gyászt sem tartottak. A kutatók szerint a maihoz hasonló anyai gyermekrajongás és szeretet csak a reneszánsz idején jelent meg. Ezt támasztja alá a korszakban népszerűvé vált számos csecsemővel ábrázolt női portré is.
A középkori stílusú gyerekkor a reneszánszhoz képest teljes bénulás volt – szó szerint. A szegény csecsemőket szokás volt ekkoriban nagyon szorosan bepólyálni. A középkor híres orvosai biztosították róla a szülőket, hogy ellenkező esetben a gyermek nem fog megfelelően fejlődni. A gyereket csak 3-4 alkalommal szabadott kibontani – nem többször és nem is kevesebbszer. Akkor is csak azért, hogy ronggyal megtöröljék a higiénia miatt, majd újra szorosan bepólyálják.
Ez is a csecsemőhalálozás magas arányának oka volt. A sienai Aldobrandini doktor 1254-ben a „Testalkati szabályok” című értekezésében azt javasolta, hogy a gyermek becsomagolása előtt rózsaszirmokkal borítsák be, és sóval dörzsöljék be. Így a gyermek bármilyen formát felvehet, mint a viasz.
Úgy vélték, hogy a szoros pólyázás a sóval együtt, egyszerűen szükséges volt a gyermek jövőbeli szépsége miatt. Úgy gondolták, hogy egy tapasztalt dajka, aki erősen meghúzza a pelenkát, szó szerint szépséget formál belőle! Azt is hitték, hogy ha a gyermeket nem pólyázzák be kellően szorosan, akkor a szervei szabadon mozoghatnak a testében, mivel még nem rögzültek a helyükre, és esetleg nem a megfelelő helyen fognak majd rögzülni. Micsoda őrült világ lehetett!
És természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a középkor leghatékonyabb és legnépszerűbb gyermeknevelési módszerét – a botokkal való verést sem. A 12. században Fülöp navarrai lovag a „Az ember négy kora” című művében azt tanácsolta: „Nem szabad nagy szeretetet mutatni a gyermek iránt, mert ettől elbízza magát, és rosszul kezdhet viselkedni. És amikor rosszul kezd viselkedni, szigorúan meg kell büntetni, meg kell dorgálni. Ha pedig még akkor sem nyugszik meg, akkor meg kell korbácsolni. Ha ez sem használ, akkor börtönbe kell zárni.”
Úgy gondolták, hogy a testi fenyítés kizárólag gyógyító hatással van a kisgyerekekre, mivel elriasztja őket a gaztettektől. Még egy ilyen nap is volt: december 28., a Szent Ártatlanok Napja. Ezen a furcsa ünnepen a szülők kötelesek voltak megverni a saját gyermekeiket.
Ennek eredményeként a gyerekeket egészen a 20. századig könyörtelenül verték – kizárólag nevelési okokból. Még a királyok sem menekültek meg ez elől. Például maga a „Három muskétásból” ismert király, XIII. Lajos gyakran riadtan ébredt éjszaka, a gyermekkorában megszokott reggeli botozás miatt. Amikor 8 évesen megkoronázták, annyira megkorbácsolták előtte, hogy kijelentette: „Inkább lemondok minden ilyen kitüntetésről, csak ne verjenek meg többször.”
Ilyen volt tehát a korántsem felhőtlen gyerekkor a középkorban…
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
