Csu
És ismét Közép-Ázsia, és megint egy folyó, amelynek eltűnésében az embernek és a természetnek is szerepe van. A Csu folyó – amelynek neve az egyik elmélet szerint a kínai „shui” (水 – víz) szóból ered – a híres Csuj-völgy fő vízi artériája. Valójában erről kapta a nevét ez a közép-ázsiai kendertermesztő vidék központja.
A Csu Kirgizisztán hegyeiben ered, középső szakaszán átszeli a Csuj-völgyet, egy szakaszon államhatárt képezve Kazahsztán és Kirgizisztán között, majd alsó folyásánál Dél-Kazahsztánban, a Mojinkum-sivatag homokjában vész el.
A tudósok úgy vélik, hogy a Csu korábban a Szir-darja teljes értékű mellékfolyója volt, de előbb az éghajlat, majd az emberi tevékenység és az öntözés megváltoztatta a folyó lefolyását. Nem semmi, hogy a Csu vízhozamának 55%-át öntözésre használják! Ráadásul ott van még a Nagy Csuj-csatorna és két tekintélyes méretű víztározó is, amelyek szintén kivették és kiveszik a részüket a folyó eltűnéséből.
Útjának végén a Csu egyszerűen kiszárad a homokban. Árvizek idején azonban előfordulhat, hogy eléri a lefolyástalan, sós Akzsajkin-tavat, amely azonban maga is alig pislákol, és csak akkor támad fel rövid időre, amikor a Csu bőségesebb vize eléri.
Amu-darja
Végül pedig következzen összeállításunk utolsó folyója, amely torkolatának eltűnéséért egyedül és kizárólag az ember felelős. Az Amu-darja Közép-Ázsia második leghosszabb (a Szir-darja után) és legbővizűbb folyója, amely az alsó szakaszán ma már rendkívül szomorú látványt nyújt.
Rögtönzött öntözőárkok – amelyeket túlzás lenne valódi csatornáknak nevezni – szövik be kíméletlen pókhálóként azt, ami egykor a „vad szépség” (ahogy a partjain élő népek nevezték) medre volt. A táj lehangoló képét fokozzák a hidak, amelyek betonpúpként magasodnak a homok fölé. Korábban az Amu-darja vizét hidalták át, ma már csak az emberi gondatlanság és tudatlanság szomorú emlékművei.
De elég a szemrehányásokból. Az Amu-darja régen az Aral-tóba ömlött. Miután Közép-Ázsiában a gazdaságot a gyapottermesztésre állították át, a folyó vizét egyre nagyobb mértékben kezdték öntözésre használni. Ehhez kétségtelenül hozzájárult a Kara-kum-csatorna is, amely önmagában elvonta az Amu-darja vízhozamának mintegy 40%-át. A „fehér aranyért” (a gyapotért) folytatott hajsza oda vezetett, hogy az 1970-es években először fordult elő, hogy az Amu-darja nem érte el az Aral-tavat.
Később ez a helyzet többször megismétlődött, napjainkban pedig a folyó már 150 kilométerrel az Aral-tó előtt (pontosabban a Nyugati-Aral-tó, annak sós maradványa előtt) vész el a homokban. A vízrajzi kézikönyvek szerint különösen nagy áradások idején az Amu-darja néha még erőre kap és eléri az Aralt, de ilyen „csodára” utoljára 2008-ban volt példa.
Minden okunk megvan feltételezni, hogy ez többé nem fog megismétlődni. Egyrészt, mert az öntözési célú vízkivétel folyamatosan növekszik. Másrészt pedig Afganisztán hamarosan üzembe helyezi a Kostepeh-csatornát (Qosh Tepa), amely az Amu-darja vízhozamának további egyharmadát fogja elvenni, ezzel valószínűleg végleg tönkretéve nemcsak magát a folyót, de a már így is alig működő Kara-kum-csatornát is.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
