1995. január 1-je nehéz napnak bizonyult a „Draupner” olajfúró platformon az Északi-tengeren. De nem azért, amire gondolsz.
A viharos természetéről ismert tengeren erős vihar tombolt 12 méteres hullámokkal: mindenütt ordított a szél, a levegő pedig permetfüggönnyé változott.
Nem mondhatni, hogy ez különösebben érdekelte volna a dolgozókat. A vihar még kapóra is jött nekik: tiszta lelkiismerettel abbahagyták a munkát, elhagyták az „E” blokkot, és a másikban pihenhettek.
A „Draupner” olajfúró platform két blokkból – a „C”-ből és az „E”-ből – állt, amelyeket egy híd kötött össze, és egy innovatív technológiával rögzítettek a tengerfenékhez 70 méteres mélységben: szívó keszonokkal, amelyek negatív nyomás révén tartanak, és úgy működnek, mint egy tapadókorong, nem pedig hagyományos, rögzített cölöpökkel vagy horgonyokkal.
Ezt a technológiát nemrég találták fel, éppen az olyan nyugtalan vidékekre, mint az Északi-tenger; ezért a „Draupner” részben kísérleti konstrukció volt. És hogy jobban megismerjék a sajátosságait, a platformot teleaggatták érzékelőkkel és kamerákkal. Figyelni akarták, hogyan reagálnak a keszonok az erős viharokra.
Nem tudni, hogy a platform az új rögzítési módnak köszönhetően állt-e ellen. De egy dolog biztos: éppen az alapos megfigyelés bizonyította az úgynevezett „Rogue-hullámok” (Zsivány-hullámok) létezését.
1995. január 1-jén este furcsa adatok érkeztek a Norvég Geotechnikai Intézetbe a „Draupner” érzékelőiről. A platformra a 12 méteres átlagos hullámokkal járó vihar közepette egy 25,59 méter magas óriáshullám csapott le. A szerkezet szilárdságát úgy tervezték, hogy kibírjon egy ilyen találkozást, azzal a hivatalos kitétellel, hogy egy ilyen esemény úgy is csak 10 000 évente egyszer következik be. De ez már mindössze 6 hónappal a platform üzembe helyezése után megtörtént.
„A Draupner E alig fél éve működött az Északi-tengeren, amikor az óriási hullám úgy csapott le a platformra, mint egy kalapács. Amikor először láttuk az adatokat, meg voltunk győződve róla, hogy technikai hibáról van szó.”
Per Sparrevik, a norvég NGI tengeralatti technológiákért, műszerekért és megfigyelésért felelős vezetője.
De ez nem hiba volt.
Minden műszer (a jelentés nyomásmérőt, gyorsulásmérőt és lézeres távolságmérőt említ) ugyanazt mutatta: egy 25 méteres hullám elborította a platform felső részét, és még alulról is megpróbálta megemelni. De a keszonok kitartottak, csupán 1 cm-t mozdultak el. A platform dolgozói biztonságban voltak: amikor a hullám az „E” blokknak csapódott, ők szerencsés véletlen folytán éppen a „C” blokkban pihentek.
Sokáig a zsivány-hullámok afféle mendemondának számítottak, amit a tengerészek meséltek egymásnak egy csésze tea mellett a kikötői kocsmákban. Mindez azért volt így, mert a velük való találkozások tapasztalatai nem illettek bele a meglévő matematikai modellekbe. A képletek szigorú világa nem engedte meg hatalmas víztömegek spontán megjelenését, amelyek teljesen elborítják a hajókat. Tehát a „zsivány-hullámok”, ahogy a francia tengerészek nevezték a jelenséget, hivatalosan nem léteztek.
Azt az északi-tengeri olajfúrónál észlelt hullámot „Újévi hullámnak” nevezték el a megjelenése dátuma alapján, vagy „Draupner-hullámnak” a helyszín alapján. Nemcsak a műszerek rögzítették, hanem egy térfigyelő kamera is.
A videó nagyon rossz minőségű. A tenger feletti pára a vihar miatt szintén nem teszi tisztábbá a képet, de megpróbálok kivágni belőle olyan képkockákat, amelyeken legalább valamelyest látszik a legendás hullám mérete.
A videót és a műszerek adatait megnézve a tudósok rájöttek: „Hűha! Akkor tehát a Rogue-hullám nem kitaláció?”.
Mi lehet ez?
És lelkesen belevetették magukat a tanulmányozásba, még egy külön „MaxWave” („Maximális hullám”) projektet is létrehoztak, amelyet teljes egészében ezeknek a hullámoknak és a keletkezési mechanizmusuknak a keresésére szenteltek. Egyúttal más szemmel vizsgálták át azon hajótörések listáját, amelyek okai között fehér foltok voltak.
A bolygó megfigyelésének első 3 hetében a radaros műholdak 10 darab, 25 méternél magasabb zsivány-hullámot észleltek a Föld különböző pontjain.
Ha röviden összegezzük az ismert tényeket, akkor a lényeg a következő:
- Elméletileg egy hullámot akkor sorolnak az „óriás és zsivány” kategóriába, ha kétszer magasabb a környező tenger hullámzásánál.
- De a „műfaj klasszikusai” – azok a példányok, amelyekre különös figyelmet fordítanak – 25-30 méter magasak (más adatok szerint akár 34-40 méteresek is lehetnek, de erre nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok).
- Gyakrabban jelenik meg egyedül (szoliton), ritkábban csoportosan (hullámcsomag).
- Olyan objektív okok nélkül jelenik meg, mint a cunamit kiváltó földrengés vagy földcsuszamlás.
- Míg a cunami csak a parthoz közeledve növeli a magasságát, addig a zsivány-hullám alapból magas, akár több száz kilométerre is a szárazföldtől.
- Még a nagy teherhajókra és tankerekre is veszélyes, hiszen amellett, hogy a víz átcsap felettük, hatalmas nyomást is gyakorol a hajóra: akár 745-1000 kPa-t (102 tonna / négyzetméter).
- Más hullámoktól függetlenül mozog, ezért néha a szomorú „számkivetett hullám” elnevezést használják rá.
Összefoglalva: hatalmas, pusztító, hirtelen, idegenszerű, a semmiből tűnik elő.
A legfőbb, legérdekesebb paraméteren – a végső magasságon – kívül figyelmet fordítanak a környező átlagos hullámoktól való eltérésre is. Egy ilyen rekord tanúja volt a „Grouper” tengeralattjáró, amely a nyugodt óceánon váratlanul találkozott egy 30 méter magas hullámmal.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
