Egy elszegényedett nő felajánlja, hogy kifizeti egy férfi bevásárlását, és néhány nappal később váratlan jutalmat kap. Története azt bizonyítja, hogy amit adunk, azt visszakapjuk.
Mivel hétvége volt, és Sam Wilson már régóta nem tartott szünetet a munkában, úgy döntött, hogy produktívvá teszi a napját. Elvégezte a házimunkát, és elment bevásárolni a gyerekeivel, Caroline-nal és Maxszel.
Miután mindent betett a bevásárlókocsiba, a pénztárhoz készült, amikor Max odarohant hozzá. “Apa! Apu!” – kiáltotta. “Kérhetnénk egy kis csokoládét is? Kérlek, apu!”
“Persze, Max!” Sam vigyorgott. “De meg kell osztanod őket a húgoddal. Ne feledd, a megosztás törődés, oké?”
A fiú kuncogott, és azt válaszolta: “Rendben, apa!”.
“De hol van Caroline? Ti ketten együtt voltatok, igaz?” – kérdezte Sam.
“Itt vagyok, apa!” mondta Caroline, ahogy kisétált az egyik sorból, kezében egy nagy dobozzal a kedvenc gabonapelyhéből. “Apa! Rossz gabonapelyhet vettél! Ezt szeretem” – válaszolta, miközben átnyújtotta neki a zacskót.
“Ó, bocsánat, kicsim” – mondta Sam, és örömmel cserélte vissza a gabonapelyhes dobozt arra, amit Caroline hozott. Aztán elvette a Max által kért csokoládét, és a pénztárhoz ment. Amikor azonban a pénztáros éppen átadta volna a számlát, Sam rájött, hogy otthon hagyta a pénztárcáját.
“Jesszus!” – gondolta magában, miközben a farzsebébe nyúlt, és üresen találta.
“Uhh…” – mondta a pénztárosnak. “Ha nem bánja, félretenné ezeket a dolgokat, kérem? Sajnos otthon felejtettem a tárcámat, úgyhogy fel kell hívnom valakit, és megkérni, hogy hozza el a tárcámat.”
A pénztáros elkomorult, és úgy nézett Samre, mintha valami felháborító kérést fogalmazott volna meg. “Mi baj van manapság az emberekkel!” – motyogta magában, de elég hangosan ahhoz, hogy Sam is hallja. “Még azt sem tudják ellenőrizni, hogy elhozták-e a pénztárcájukat, mielőtt vásárolnának innen!”
“Tessék” – morogta, és egy kártyára mutatott, amit az asztalra tett. “Írd fel a neved, és tedd a táskádba. És igen, azonnal kérem a fizetséget, különben nem kapnak semmit abból a cuccból, amit akarnak. Most pedig takarodj az útból! Más vásárlók is várják a sorukat. Addig is visszatartom a cuccaidat.”
“Természetesen, köszönöm!” Sam kényszeredett mosollyal válaszolt. Max és Caroline kezét fogva kilépett a sorból. “Srácok!” – mondta. “Apa elhozza a telefonját a kocsiból, és felhív valakit, hogy fizettesse ki a számlánkat. Addig is maradjatok itt, és ne menjetek sehova, jó?”
A gyerekek egykedvűen bólintottak, és Sam kisétált a boltból. A szerencse azonban ezúttal sem volt egészen az ő oldalán, és rájött, hogy a nappali asztalán felejtette a telefonját. “Uhh… komolyan, Sam?” Átkozta magát, miután az egész kocsit átnézte. “Ez lesz életem legrosszabb napja! Hogy a fenébe felejthettem mindent otthon?”
Visszament a boltba, és közölte Maxszel és Caroline-nal, hogy nem tudja kifizetni a holmikat, aminek nem örültek. Nem voltak hajlandóak elhagyni a boltot a csokoládé és a müzli nélkül. “Nem, apa! A csokoládét akarom! KELL NEKEM!” – kiabálta Max.
“Én is akarom a gabonapelyhet, apa! Megígérted nekünk, hogy megveszed, amit csak akarunk! Kérlek, apu!” – tette hozzá Caroline.
“Nézd, bajnok!” mondta Sam Maxnek. “Ígérem, hogy apuci majd vesz neked. Haza kell mennünk, és el kell hoznunk apu tárcáját. Caroline, édesem, nem te vagy a nagyobbik nővér? Meg kéne értened, hogy apu most nem tudja megvenni a bevásárlást. Majd később visszajövünk, jó?”
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon: