A történelmi filmek gyakran ábrázolják az ókori csatákat valósághű, mégis látványos módon. Páncél és pajzs által védett gyalogság szoros alakzatban vonul az ellenség felé, előrenyújtva lándzsáikat és kardjaikat, majd véres küzdelembe bocsátkoznak egymással.
A phalanx lándzsákkal felfegyverzett katonák szervezett alakzata, amely sűrű, egyenes sorokat alkot. Az ókori világ minden hadserege így harcolt, beleértve a római sereget is a királyság korában.
Csak az első három-négy sor vett részt közvetlenül a harcban. A hátsó sorokat tartalékként kezelték a sebesültek és fáradtak pótlására, valamint erkölcsi és fizikai nyomást gyakoroltak az első sorokra. Ez egy záró osztag volt, amely előre lökte a phalanxot, és megakadályozta a harcosokat a visszavonulásban.
A csata sikere a harci alakzat hosszától és mélységétől függött. A frontvonal mentén elnyúló phalanx szélesebb lefedettséget biztosított, míg a nagyobb mélység a szükséges nyomást.
A standard görög phalanx 8 sor mélységet írt elő. Természetesen, ha a létszám engedte, a hadvezérek 12, sőt 25 sor mélységig is növelték az alakzatot.
A tényezők egyenlősége esetén a két ütköző phalanx közül az győzött, amelyben a legtapasztaltabb, legjobban védett és legmotiváltabb katonák voltak. Ezért a legerősebb és legmegbízhatóbb harcosok kerültek előre.
Az elterjedt vélekedéssel ellentétben az első sorokban álló phalangitáknak majdnem ugyanannyi esélyük volt a túlélésre, mint azoknak, akik mögöttük álltak.
A helyzet ugyanis az, hogy az ókori csaták gyorsak voltak, és jelentősen különböztek attól a képtől, amit a filmekben mutatnak. A csata kimenetele már gyakran a harc kezdete előtt látható volt, a riválisok létszáma és fegyverzete alapján. A mély phalanx gyorsan nyomást tudott gyakorolni az ellenfél ritkább harci alakzatára, és menekülésre kényszeríthette.
Ami az első sorokban lévő phalangitákat illeti, felszerelésük, amely széles pajzsokból, mellvértekből, vállvédőkből és lábszárvédőkből állt, általában lehetővé tette számukra, hogy 10-15 percig kitartsanak a harcban, ami után az összecsapás már általában a végéhez közeledett.
A helyzet akkor volt más, amikor egyenlő erejű phalanxok csaptak össze a csatatéren. Ebben az esetben tolongás alakult ki az első sorokban. Az ellenfelek, akiket a társaik hátulról lökdöstek, annyira egymáshoz szorították pajzsaikat, hogy nem tudtak ütni vagy szúrni. Az ilyen csaták, kisebb szünetekkel akár több napig is eltartottak, és a hadjárat sikere itt már pusztán a hadvezér tehetségétől függött.
Peter Krenz angol tudós becslése szerint a győztes phalanx harci veszteségei nem haladták meg a teljes személyi állomány 5%-át. A vesztesek akár 14%-ot is elveszíthettek. Az első sorban a halál esélye 40% volt. Ráadásul a legtöbben nem a harc alatt, hanem utána haltak meg.
A vesztesek az ellenség fegyverei által haltak meg, míg a győztesek gyakran jóval utána, a különféle sebesüléseknek és fertőzéseknek köszönhetően.
Az ókori Róma hódításainak sikere számos tényezőnek köszönhető, elsősorban a katonai reformnak. A római légiók manipulus taktikája jelentősen különbözött a phalanxétól.
A lándzsák háttérbe szorultak. Megjelent a teljes testpajzs, a scutum. A phalanx elhagyása jobb manőverezhetőséget biztosított, a manipulusokra osztás pedig az egyes alegységek önállóságát.
A csata sikerét azonban továbbra is a nyomás biztosította. Minél erősebben nyomta a légió az ellenséget, annál nagyobb volt a győzelem esélye. Ha a csata elhúzódott, a centuriók lecserélték az első sorokat. Egy sípszóra a legionáriusok helyet cseréltek a mögöttük álló társaikkal.
A légió első soraiban az újoncok álltak. Ha túlélte a csatát, a következő csatában a második sorba került, és így tovább. A manipuláris taktika 300 éve alatt Róma több ezer csatát vívott, és a legtöbb esetben nemcsak a hadsereg egésze, hanem sok újonc is túlélte.
Egy legionárius túlélése a centuriában nem a sortól függött, hanem az alegység szervezettségétől, cselekvéseinek összehangoltságától, valamint a jobbján álló társ ügyességétől, aki a pajzsával védte őt. A sebesült harcost azonnal a második sorból érkező legionarius váltotta fel.
A légió a legnagyobb veszteségeket nem a csata alatt, hanem utána szenvedte el a sebesüléseknek, az éhezésnek, a betegségeknek és a dezertálásnak köszönhetően. Ezek a jelenségek az ókorban és a középkorban egyaránt sokkal több emberéletet követeltek, mint a lándzsák és kardok.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
