Sok lánynak volt „tartója”. Ők fizették a lakbért, vásároltak ruhát. Élelmet adtak a lányoknak és ők gondoskodtak a biztonságukról. A 19. századi rendeletek gyakorlatilag rabszolgasorba taszították a lányokat.
Kimondták ugyanis, hogy a lányoknak feltétel nélkül engedelmeskedniük kell a tartójuknak. Igaz, volt egy kitétel – a tisztaság követelménye. De az írástudatlanok erről úgysem tudtak, ha csak nem olvasta fel nekik a tartójuk.
Ha egy pillangó elhagyta a lakóhelyét (függetlenül attól, hogy bordélyházi alkalmazott volt-e, vagy önállóan dolgozott), mindig köteles volt magánál tartani az egészségi állapotáról szóló orvosi igazolványt. Minden eshetőségre. Ha pedig költözni készült, köteles volt értesíteni a rendőrséget. Ekkor módosították a dokumentumait: beírták az új címet és törölték a régit. A hatóságok igyekezték nyomon követni az ősi mesterséget űző hölgyeket. Mi van, ha betegek, és elutaznak egy másik városba? Ez akár járványhoz is vezethetett volna.
Érdemes megjegyezni, hogy Velence jócskán megelőzte a korát. Az olasz városban már a 16. században külön nyilvántartásba vették az „örömlányokat”. Ha egy nő költözött, a dokumentumokat is módosították. A vendégek pedig bármikor elkérhették tőle az egészségügyi igazolványt, és köteles is volt azt azonnal bemutatni. Ellenkező esetben bepanaszolhatták a nőt. Ami akár letartóztatáshoz is vezethetett!
Ezek a szabályok nemcsak a munkájukat, de a magánéletüket is érintették. Az egyik legmeglepőbb szabály az volt, hogy ha egy örömhölgy férjhez akart menni, akkor a hitvesének írásos engedélyt kellett benyújtania a rendőrséghez, miszerint tud a felesége múltjáról és jóváhagyja azt.
Ez a szabály rendkívül nyomasztó volt azon nők számára, akik új életet akartak kezdeni. Férjüket ugyanis így mindenképpen kénytelen voltak beavatni a sötét múltjukba, és kockáztatniuk kellett, hogy esetleg emiatt elhagyja őket a szerelmük. Ráadásul a rendőrségi engedély beszerzése bürokratikus procedúra volt, ami további nehézségeket okozott.
A megállapított szabályok megsértése pénzbírságot, munkaházba utalást vagy letartóztatást eredményezett. A munkaházban töltött idő egyéni elbírálás alapján történt. Itt a szabálysértés mértékétől az orvosi véleményig minden beleszámított a kiszabott büntetés súlyosságába.
Bizonyos európai városokban az örömlányokat korbácsolással is büntethették súlyos szabálysértések esetén. Ez a büntetés rendkívül kegyetlen és megalázó volt, ami legtöbbször maradandó fizikai sérüléseket okozott.
A legsúlyosabb büntetések közé tartozott a kényszermunka, amelyet általában börtönben vagy munkaházban hajtottak végre. A kényszermunka időtartama a szabálysértés súlyosságától függően változott, de akár több évig is tarthatott.
Bizonyos esetekben a pillangókat kiutasították a városból, vagy akár az egész országból is. Ezt a büntetés azokra a nőkre rótták ki, akiket rendkívül veszélyesnek vagy zavarónak tartottak a közrendre nézve.
Természetesen a nők gyakran megszegték a szabályokat! A higiénia betartásáért a „tartók” is feleltek, de ők csak annyira vették komolyan a feladatukat, amennyire kedvük volt hozzá. A legolcsóbb intézményekben, ahol a szolgáltatások ára alacsony volt, ott nem volt jellemző a tisztaság.
A szabályok másik gyakori megsértése az örömlányok életkorával volt kapcsolatos. A rendőrök gyakran találtak tizenegy éves lányokat is a bordélyházakban. A legtöbbjük olyan borzalmas szegénységből származott, hogy ezt az új helyzetüket gyakorlatilag megváltásnak tartották. „Édességet eszek, azt csinálok, amit akarok, és jól szórakozom” – mesélte az egyik fiatal lány. – „Otthon csak megvertek.„
Sok lányt csábítottak el és vertek át a leendő „tartóik”. Utcagyerekeket kerestek, iskolák közelében figyelték őket. Néhányat szó szerint megvettek a szüleiktől – pénzért vagy élelemért. A bordélyházak tulajdonosai tudták, hogy a fiatalok a legértékesebb „áruk”. Mindig nagy volt irántuk a kereslet.
A razziák során a 16 év alattiakat menedékházakba vagy árvaházakba vitték. De a lányok gyakran elszöktek onnan, hogy visszatérhessenek a régi mesterségükhöz. És ekkor kezdődött minden elölről.
Nagyon könnyű volt „belekerülni ebbe a rendszerbe”, de sokkal nehezebb volt kiszabadulni onnan. Ha egy nő tisztességes életet akart élni, akkor kezest kellett magának találnia. Ez lehetett egy közeli rokon, leendő férj vagy munkáltató. A kezesnek be kellett mennie a rendőrségre, és meg kellett erősítenie, hogy innentől kezdve gondoskodik a fiatal hölgyről. A lányoknak tehát nem volt könnyű tiszta lappal új életet kezdeni.
A legnagyobb probléma azonban mégis az volt, hogy a legtöbben könnyen hozzászoktak ehhez a helytelen életmódhoz. Az ilyen nőket ugyanis folyamatosan alkoholos italokkal itatták, és már el sem tudtak képzelni más életet maguknak. Tánc és szórakozás hajnalig, aztán hosszú álom délig, majd lusta sétálás köntösben és készülődés az estére – ez volt a mindennapi életük. De ez elkerülhetetlenül is a mélybe húzta őket.
Az egészségük megromlott, emberi mivoltuk elveszett. Aki egy első osztályú intézményben kezdetben még ragyogott, három-négy év alatt az is lecsúszhatott egy harmadosztályúba, ahol már napjában tucatszámra kellett fogadnia a vendégeket. Így vagy úgy tehát, de az ilyen nők élete sosem végződött happy enddel.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
