Az új földrajzi felfedezések és a kereskedelmi lehetőségek iránti szomj mániákus kitartással kerestette a legrövidebb tengeri útvonalat az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között. Mennyi hajót zúzott össze az északi-sarki jég! A Dél-Amerika és Antarktisz közötti útvonal ugyan járható volt, de rendkívül hosszú és a folyamatos viharok miatt, amelyek a fregattokat a sziklákra vetették, korántsem volt ideális.
Itt pedig mindössze körülbelül 50 kilométer, és máris ott a kapu a Csendes-óceánra az Atlanti-óceán közepén!
A Panama-csatorna megépítésének, sőt a terület feltérképezésének gondolata már a XVI. században felmerült. Azonban más idők voltak, és a spanyol király az égre mutatva azt mondta: „Az embernek nincs joga megváltoztatni azt, amit Odafönt elrendeltek!”.
A Panama-földszoroshoz sokáig óvatosan közelítettek, közben jogi kérdéseket tisztáztak. 1879-ben Franciaország kezdte meg elsőként a csatorna építését, ami 1888-ban teljes kudarcba fulladt. Igaz, a földmunkák egyharmada elkészült. De milyen áron!
A trópusi betegségek ezrével tizedelték a munkásokat, a távoli építkezés rossz híre elterjedt az Óvilágban, Párizsban pedig elképzelhetetlen méretű visszaélésekre derült fény, és egy országos méretű botrány robbant ki, amely „Panama-botrány” néven vált ismertté.
A javaslat az volt, hogy egy klasszikus értelemben vett „hagyományos” csatornát ássanak, amelyben a víz a tengerszinttel egy magasságban van. A hajók úgy közlekednének rajta, mint egy folyón. Ehhez azonban el kellett volna távolítani az összes hegyet az útvonalról, majd a medret is mélyíteni kellett volna a földben.
A Panama-csatorna építése 1904 és 1913 között zajlott. A teljes hossza 81,6 kilométer, a mélysége pedig 12 méter lett.
A megvalósult terv nem igényelte a hegyek és dombok teljes eltávolítását. Megelégedtek a „kőzet részleges kibányászásával”. A csatorna nagy, központi szakasza így körülbelül 26 méterrel a tengerszint felett található. Annak érdekében, hogy a víz ne folyjon le, egy hajóliftekből álló rendszert építettek ki:
Az egész út körülbelül 4-5 „tiszta” órát vesz igénybe, de ehhez hozzá kell számítani a várakozási időt és a zsiliprendszer működéséből adódó egyéb fennakadásokat.
A működése a következő:
A csatorna megépítéséhez kilométereket ástak ki, de ez eltörpül amellett a földmennyiség mellett, amelyet a tengerszinten történő átkeléshez kellett volna eltávolítani.
A csatorna északi szakaszán, a Chagres folyó gáttal történő elzárásával létrehozták a korának legnagyobb mesterséges tavát – a Gatun-tavat (425 négyzetkilométer), amelyen ma a hajók az út nagy részét megteszik.
Később, 1937-ben a Chagres folyón feljebb építettek még egy gátat, és létrehozták az Alajuela-tavat, amelynek vízkészletét szintén felhasználják a vízszint szabályozására és a Panama-csatorna zsilipjeinek működtetésére.
A Panama-csatorna egy olyan hely, ahol a hajóknak szó szerint „hegynek fel” kell úszniuk. Bár az útban álló magaslatokat lecsökkentették, a természetet teljesen átalakítani nem sikerült. A 26 méteres szintkülönbség, amely egy komplex hidrotechnikai rendszer működését teszi szükségessé, emlékeztet a terület eredeti domborzatára.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
