A Panama-csatorna magasabban fekszik, mint az óceánok szintje. Ahhoz, hogy egy hajó itt áthaladhasson, zsiliprendszert és kamrákat kellett kiépíteni közöttük, amelyek liftekhez hasonlóan működnek.
Ezek a zsiliprendszerek felemelik az óceánokról érkező hajókat a csatorna fő részének szintjére, ami 26 méterrel a tengerszint felett van, majd a másik oldalon leengedik őket.
Ezt a bonyolult rendszert nem kísérleti jelleggel hozták létre, és nem is azért, hogy a komplex technológiák megvalósításával dicsekedjenek. A szokatlan megoldást a Panama-földszoros földrajzi adottságai tették szükségessé. Ha nem lennének a zsilipkapuk és a mesterséges víztározó, akkor a Panama-csatorna talán soha nem is létezne a térképünkön.
Röviden, a Panama-földszoros egy része terült el itt. Ez a legszűkebb szárazföldi híd, amely összeköti Észak- és Dél-Amerikát, és a legkeskenyebb pontján 48 km széles volt.
De ez nem volt mindig így. Több tízmillió évvel ezelőtt a kontinenseket nem csupán egy széles tengerszoros választotta el, hanem egy valódi óceán. A kontinensek közeledésével, valamint több tektonikai lemez mozgásai és ütközései következtében új szárazföld emelkedett ki – ez Közép-Amerika (ahol Honduras és Nicaragua található).
Tizenkilencmillió évvel ezelőtt az óceán, amelyet mindkét oldalról nyomás ért, egy hatalmas tengerszorossá zsugorodott.
Tizenötmillió évvel ezelőtt a mai Panama-földszoros területén a tengerszoros vizéből kiemelkedtek a lemezek ütközésének következményei – vulkánok, amelyek szüntelenül lávát lövelltek ki. Ezek a tengerfenékről emelkedtek fel és szigeteket formáltak. A földszoros geológiailag főként vulkanikus kőzetekből épül fel, ami emlékeztet a „tüzes” eredetére.
A vulkánok szaporodtak és növekedtek, a lemezek kölcsönhatása pedig a tengerfenék egyes részeit hegyekké emelte. Kilencmillió kétszázezer évvel ezelőtt a számtalan keskeny tengerszoros a szárazfölddarabok között megtelt tengeri üledékkel és mindennel, ami a szigetekről lemosódott. Ez a folyamat hárommillió évvel ezelőtt fejeződött be: Amerika egyetlen, összefüggő szárazföldi híddá vált.
A pontos dátum körül viták vannak. Azonban a Csendes-óceán és a Karib-tenger fenekén található üledékek elemzése azt mutatta, hogy a vizeik 2,8 millió évvel ezelőtt megszűntek keveredni.
A szárazföldi állatok azonnal elkezdtek ide-oda vándorolni Amerikából Amerikába.
Egyes fajok számára ez kedvező volt: új élőhelyeket találtak. Például Dél-Amerikából sikeresen északabbra terjeszkedtek a tatuok, míg az észak-amerikai pumák délebbre találtak új otthont. Ez mentette meg őket, mert ma Észak-Amerikában a pumák száma jelentősen csökken.
Más fajok számára ez a kihalás végét jelentette: váratlanul új ragadozók jelentek meg, akiknek a vadászati módszerei és szokásai ismeretlenek és érthetetlenek voltak, így az állatok nem tudták, hogyan védekezzenek ellenük. Ilyenek voltak például a bájos, röpképtelen phorusrhacidák (más néven terror madarak) és számos dél-amerikai erszényes.
A tengeri élőlények viszont a földszoros két oldalán elszigetelődtek egymástól. A genetikai elemzések azt mutatták, hogy a Karib-tenger és a Csendes-óceán ősi puhatestűi 3,2 millió évvel ezelőtt megszűntették a géncserét, a plankton pedig 2,76 millió évvel ezelőtt. Ettől kezdve a Karib-tengerben és a Csendes-óceánban az élet különböző irányokban kezdett fejlődni.
A bonyolult kialakulási történet miatt, amely a tektonikai lemezek ütközésével, az azt követő vulkanizmussal és a szárazföld kiemelkedésével függ össze, a Panama-csatorna építésének helyszínén a domborzat a lehető legrosszabb volt – egy hegyvidéki terület.
De ez volt a legkeskenyebb szárazföldi szakasz, amelynek átszúrásával meg lehetett valósítani a vágyott, gyors és viszonylag kényelmes átjárást az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánba. Ezért építkezni kellett.
A cikk még nem ért véget, a folytatásért görgess lejjebb:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről:
